Fogadjuk már végre el, hogy emberből vagyunk! Hibákkal születtünk, hibákkal kelünk fel reggel és fekszünk este és azokkal együtt fogunk meghalni. Hibázunk. Káromkodunk, máson vezetjük le a saját magunk iránt érzett haragot, néha késünk, ígérünk a levegőbe és elfelejtünk,hízunk, megszegjük újra és újra az edzés fogadalmunkat, hazudunk: néha picit néha nagyot. Hibázunk. Nem szándékosan, de úton-útfélen "szembe köpjük", összetörjük azt az ideál képet amit kialakítunk magunkban, magunkról.

Ahelyett viszont, hogy a hibáiddal szembesülve megutálnád magad, vagy különválasztanád "jó és ügyes éned" és a "szerencsétlen és ostoba éned", mi lenne ha kicsit engedékenyebb/ nagyvonalúbb lennél magaddal? (khmm, Németh Reni?)

Döntsük le a képmutatás válaszfalait köztünk! Én is szarul vagyok néha és te is. Hogy vagy? Szarul. Mérges vagyok magamra, mert hibáztam. Másra haragudnék ha elkövette volna ezt a hibát? Nem. Magamra miért? Nem tudom. Nincs is nehezebb az életben, mint magunknak megbocsájtani. Ha még el is hessegetem a problémát, hogy: "hát jó, ez van, menjünk tovább" akkor is ott marad bennem egy kis feljegyzés, egy cetli: jólvan Renáta, ez volt a 254. húzásod.... Megbocsájtani nekem azt jelenti, hogy egyszer és mindenkorra.

Fogadjuk el, hogy emberek vagyunk. Egy olyan összetett, komplex, egyedi élőlények, akik (ez hülyén fog hangzani) hibázásra vannak beállítva. Nem ez a célja a létezésünknek, de mégis a részünk. Az életben minden és mindenki összetett, nem csak fekete vagy fehér. A hibáink az csak egy szín az egész palettán.

Én ma megengedem magamnak, hogy kicsit szarul legyek. Kicsit nyalogassam itthon a sebeimet, még ha én magam ejtettem a sebet, akkor is. Nem muszáj mindig jól lenni. Attól még, hogy tele van az internet emberek képeivel akik épp "nagyon jól vannak", attól még tudom, hogy függetlenül mindentől, ők is szarul vannak néha.

Várjuk a szerelőt. Megint. Arnoldnak ma játszós napja van. Én meg mérem az időt, hogy mióta játszik. Azért mérem,hogy végre legyen kézzelfogható bizonyítékom arra, hogy igenis játszhat, igenis csinálhatja azt amit akar és akkor, amikor ő akarja. Nagyon próbálkozom, hogy megkapja azt a mértékű szabadságot mellettem, amitől férfinak érezheti magát, amitől jól érzi magát. A benne élő gyermeket szerintem nem szabad leszorítani, hanem teret kell adni neki és létjogosultságot. Én azt csináltam, hogy "nézd, itt van ez a mai nap, ma semmi dolgunk, annyit és addig játszol a gépen amennyi csak jól esik". Cserébe megkértem, hogy a holnai napot viszont töltsük egy strandon.

Egy nagyon jó filmet nézek. Pont olyat, mint amire most szükségem van. (20th century women)

Én is szeretek itthon pihenni...ejtőzni... Viszont a programokat meg imádom! Imádom, ha van mit várni, ha van mire visszaemlékezni. Rengeteg mindenben kell most kompromisszumot kötnöm és kötnünk. Meg kell szoknom, hogy időnként szanaszét hevernek a dolgai, az én dolgaim mellett... összekeveredve az én dolgaimmal. Meg kell szoknom, hogy az evőeszköz szárogatóból csak én fogok kipakolni, a szennyes ruhát csak én fogom összeszedni és a wc-t most már csak én fogom kitakarítani most már az idők végezetéig... A szerepekre szükségünk van. A szerepek jók. Ne csak akkor panaszkodjunk, amikor mosni, meg takarítani kell, hanem legyünk hálásak a női létünk kellemes és hasznos oldalaiért is.

Szeretek Vele élni. Mindennel együtt és mindennek ellenére. Olyan nagyon természetes Vele élnem. Szerintem mi mindig is összetartoztunk.

Nagyon büszke vagyok a növényeimre. Terjeszkedik és ágaskodik mindegyik. Kivéve szegény fehér rózsám, ő egyre csak szárad, de neki most ez a dolga...

Rajongok a fáért a házunk udvarán. Szükségem van ennek a fának a látványára. Gyönyörű szép, ahogy az egyik felét éri csak a nap.

A nap szépen lassan elhagyja az udvarunkat. Ez egy itthon ülős nap.

Sokat halljuk, hogy rohan a világ és semmire sincs időnk... stb. Ez így igaz. Cikk vége.

Nem. Én szeretnék igenis belassítani egy kicsit. Bőven túl vagyunk a nyár felén és egy VOLT fesztiválon és egy lagzin kívül nem igazán tudok semmit se felmutatni idáig. Mondjuk hozzátartozik az igazsághoz, hogy júni legvégén kezdődött csak a szabadságom... Viszont nyaralni nem voltunk.

Az ember folyton azon panaszkodik, hogy fáradt és nincs ideje pihenni. Van is egy vicces kép erről a neten, amin az a felirat áll, hogy: A felnőtt olyam ember, aki folyton arról beszél, hogy fáradt és a többi felnőttel azon vetekszik, hogy ki a fáradtabb. Én erre boldogan és büszkén fordultam a barátomhoz: "Akkor mi végre felnőttek vagyunk, csapj bele!". Igen erre nem kellene olyan büszkének lennem,de sajnos ez a szomorú valóság. Néha erre fogjuk és néha arra. Most keveset aludtam, rosszul aludtam, nem is aludtam egyáltalán, holnap a hold állása, holnap után a szomszédok, a nagy meleg, a hidegfront, vagy akármi. Olyan jó másra fogni.

Most 16:46 van. Ebédfőzés óta most tartottam szünetet először. Magamra kellett parancsoljak, hogy: "most pedig leülsz és megiszod a kávédat!". Azt gondoltam, hogy el kell döntenem, hogy panaszkodni akarok a nap további részében és a barátomon kitölteni a kipihenetlenségemből (új szó!) fakadó fusztrációm, vagy pedig pihenni kicsit.

Sose vádolj másokat, ha azt mondod, hogy nincs időd pihenni. Tiéd az egész napnak az összes perce. Ha dolgozol, akkor is te döntöttél úgy, hogy munkára használod. Ne menjünk már bele az áldozat szerepbe napjában hússzor! Ne áltassuk magunkat!

Egyik kedvenc középiskolai tanárnőm mondta tavaly szeptemberben az osztálytalálkozón, hogy ne dátumokhoz kössük a boldogságunk. Persze lehet várni, meg kell is várni a karácsonyt, az ünnepeket, a nyaralást... csak ne kapcsoljunk a köztes időszakokban "robot üzemmódba". Ne tegyük külső tényezők függvényévé a boldogságunk.

Nem szószerint ezeket a szavakat használta,de nekem ezt jelentette. Mondta, hogy majd meglátjuk, hogy ahogy öregszünk tényleg egyre gyorsabban telnek az évek. Ő azt vette észre, hogy tanév eleje- karácsony- tanév vége állomások mellett áll csak meg vele az idő gyorsvonata ( vagy inkább az idő inter city-je?). Érdekes játékszer az idő. Csak az a baj vele,hogy ő játszik velünk, nem pedig mi vele.

Én azon kaptam magam, hogy valóra vált az egyik álmom és most ott állok a palotámban, kézen fogva a szőke hercegemmel, miénk a fele királyság, meg a többi és most nem tudom,hogy mi lesz ezután. Hova tovább? Jó a fele királyság még közel se a miénk,de azért remélem értitek a hasonlatomat. Nem véletlenül vetődött fel már olyan sok emberben a kérdés, hogy hogyan folytatódna a Hamupipőke vagy a Hófehérke. Még a mesék is azt üzenik nekünk, hogy kell egy pasi, egy kecó meg valami jó kis járgány (fehér ló, stb.) és vége a sztorinak. Elégedj meg, dőlj hátra... révbe értél. És most? Boldogan élsz míg meg nem halsz? Hát nem! Most jön még csak az igazi munka és az igazi örömök. Én legalábbis így látom. Egyrészt többet kell bevásárolnod és többet kell főznöd, mert a hercegednek jó esetben sokkal nagyobb étvágya van, mint neked. Többet kell mosnod, pakolnod, takarítanod. Persze, hogyha tényleg igazi, jóféle herceget fogtál ki, akkor biztos, hogy segíteni fog a háztartásban. Viszont nem csak fizikai munkák járnak az együtt éléssel. Egy kapcsolatért, én úgy látom, hogy minden egyes nap meg kell dolgozni. Néha azért, mert észre kell venni magunkban is a hibákat, majd be is kell ismerni ezeket a hibákat. Ha ez is megvolt, akkor pedig dolgozni kell azon, hogy fejlődjünk, hogy megpróbáljunk jó irányban változni. Néha napján pedig emlékeztetni kell magunkat, főleg amikor a harag elködösítette már teljesen a fejünk, hogy miért is szerettünk bele a hercegünkbe és hogy még most a mai napig is milyen sok szeretnivaló van benne... Sokszor nem látjuk a fától az erdőt.

Most nem negatív értelemben gondoltam ezt a kérdést. Mert a problémák, bajok, gondok bizony igenis "csokorban" szeretnek érkezni... Én most arra gondoltam, hogy karrier, család/ család, karrier... Egyensúlyba lehet hozni vajon minden téren az életünket? Összejöhet minden?

A mai eszményített emberkép az, aki nagyon sikeres a munkájában, lehetőleg valamilyen nagyobb cégnél felső vezető. Bár a mai rohanó világban az se árt, ha esetleg több munkája is van és persze mindegyikben sikeres. Szép és ugyancsak sikeres férje/felesége van és még szebb gyermekei. Ezek mellett persze még van ideje edzeni, főzni, sütni, saját készítésű bútorokat, díszeket, gyerekjáékokat gyártani és minimum még egy hobby-ra is. Nem kell ahhoz még celebnek se lenni, hogy valakit, vagy egy egész családot piedesztálra emeljen a köztudat, a közösség. Az én kisvárosomban ilyen például a főorvos úr és családja, a Mamámék falujában ilyen a pap, a gyógyszerész, és Feri bácsi, aki (nem túlzok) kb 40 éve orgonál a templomban. Bizonyos szakmák köztiszteletben tartása már nagyon régre visszanyúló hagyomány kishazánkban. A papok tisztelete meg olyan régre nyúlik vissza, hogy azt inkább hagyjuk is. Itt most nem a tiszteletük létjogosultságáról szeretnék írni. Azt személye válogatja, hogy megérdemlik-e vagy sem.

Miért helyeztük bele még magát az emberi életet is skatulyákba? "Akkor lehetsz boldog, ha...", "Akkor lehetsz sikeres", "Akkor számítasz csak Valakinek ha..." és még sorolhatnám. Egy darab hetero házastárs + 1 jól fizető munka + 1-2-3 gyerek + kertes ház + kutya + 2 kocsi = 1 db társadalmilag elfogadott, boldog felnőtt. Vagy 2? Ebben most az a legvicesebb, hogy pontosan azt próbálom kritizálni, amiben felnőttem. Én most tökéletesen lefestettem a szüleim képletét. Na jó, kutyánk csak miattam lett. Nekik működött a képlet, de azért működött és működik, mert rengeteg munkát tettek bele, mind az anyagi részébe, mind a kapcsolatukba, mind a nevelésünkbe. Én pont arra szeretnék rávilágítani,hogy önmagában édes kevés a képlet. Aki csak azért megy férjhez, mert már minden barátnője elkelt és amúgy is mekkora ciki lenne már, mondjuk 35 évesen még szingli lenni, az 90% hogy nem lesz boldog a házasságában. (Ott van még 10%... 10% az sok... Nem célom az általánosítás.) Vagy például csak azért, hogy valóra váljon a gyermekkori álma és egy napra igazi hercegnővé válhasson... 

A saját érdekünkben dobjuk ki a skatulyákat, legalább a saját fejünkből. A boldogságnak nincs receptje. Egyik embert a karrierjének építgetése teszi boldoggá, a másiknak viszont mindig is "csak" egy hatalmas család volt a célja és az teszi a legboldogabbá, ha valóra válik. Van aki pedig megpróbálja a kettőt több vagy kevesebb sikerrel párhuzamosan menedzselni. Hogy sikerül-e az pedig csak és kizárólag az ő dolga. Tényleg olyan rövid ez az élet. Éljük a sajátunkat ahelyett, hogy a másikat kritizáljuk. A legvégén, úgyis eltűnik minden. Értelmetlenné válik minden tárgyunk és minden harcunk. Akkor már nem tudsz senki másra mutogatni. Csak úgy és csak azért csinálj valamit mert örömöt okoz, vagy mert abban és ott hasznosnak érzed magad! Ne más/mások miatt!

Nem csak a társadalmunk diktálja, hogy mi számít "normális" életnek, hanem az ösztöneink is azt dikálják, hogy párt találjunk és a párunkkal aztán közös fészket építsünk, ahol aztán saját utódokat stb. stb. Viszont mint ahogy mindenben, itt is a kivétel erősíti a szabályt. Ha megtaláltad életed szerelmét, akkor legyél nagyon hálás és ne vedd magától értetődőnek sem azt hogy Ő van az életedben, sem azt, hogy jól működik a kapcsolatotok. Dolgozz meg érte és légy hálás. Ne bántsd, ne kritizáld azokat, akik még nem! Mások vagyunk! Mindenki más! Más az életünk, más a ritmusa, más az iránya. Ne is irigyeld a másét, mert sose tudhatod, hogy egyrészt rád még mi vár, másrészt, hogy milyen az ő bőrében élni!

Mennyire unalmas lenne, hogyha minden mindenkinek egyszerre történne az életében! Mindenki 20 évesen házasodna, 22 évesen szülne először, 25 évesen másodszor stb. Az élet akkor olyan lenne... hmm, nem is találok rá szavakat... üres lenne. Az életben szerintem az a legrosszabb és a legjobb egyszerre, hogy kiszámíthatatlan. Ma még össze vagy törve, hogy elvesztettél valamit és holnap már bejön az életedbe egy milliószor jobb, helyette. Persze sokszor a holnap az nem holnap van, hanem pl. 6 hónap, vagy 3 év múlva, vagy hogy mondjak valami kevésbé kerek számot: 17 hónap 8 nap és 1 óra múlva. Akármikor. Elengedni! Beengedni!

Ja, és senkinek, soha se engedd, hogy megmondja neked, hogy számodra mi a legjobb! Könnyen lehet, hogy segíteni akar és a legjobbat szeretné neked,de ha ellenkezik azzal amit a szíved súg, akkor a jó szándéka ellenére árt neked. Hallgass a szívedre! Tanulj meg megbízni a belső hangodban! 

Tudom, hogy nem válaszoltam még a kérdésre. Szerintem először azt a kérdést tedd fel, hogy mi a "minden" neked? Azt mondod: "hát a minden, az minden"? Mi a legfontosabb neked? Bárhogy is nézzen ki a listád, sorban kell haladnod. Aztán ha megszerezted az elsőt, lehet, hogy rájössz, hogy nem is az volt az első...? Mi lenne, ha nem az elejéről néznéd a történeted, hanem a végétől? Tudom meredek gondolatok ezek, kedd délutánra, de csak próbáld meg. Ha visszatekintesz majd, milyennek akarod látni az életed? Milyennek magadat? Én tudom és nekem az lenne a "minden".