Régóta nem írtam ide. Meg volt a pontos oka, de ezen túllépve, túllendülve szeretném folytatni az írást ebben a formában is.

Közben feltörték a facebook-omat Amerikából. Az élet mindig zajlik. Sose áll meg. Ez jó is meg nem is. Ha akarjuk megállíthatjuk ideig-óráig... 

Szokásomhoz híven sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban, meg úgy folyamatosan. Annyira érdekes az élet. Sokkal jobb minden sorozatnál. Ezt tapasztalatból mondom, mert mióta kitört a nyári szabi, meg főleg mióta előfizettem az HBO Go-ra, kb 5 sorozatot nézek párhuzamosan. Bár a sorozatok se tudnak olyat kitalálni, amit az élet még nem produkált (kivéve persze a sci-fi-ket és a többit... lásd Westworld -> Imádom!). Szóval változatos, kacifántos, sose tudhatod merre visz holnap. Lehetnek terveid, de olykor úgy ahogy vannak, dobhatod is a kukába őket. 

Ki gondolta volna, hogy Tinderen találom majd meg Az Igazit? Én nem. Még leírva is viccesen hangzik. Mert van olyan igenis, hogy igazi. Ne higgyetek senkinek, aki mást mond! Vannak napok, amikor szégyenlem magam, hogy én ennyire szerelmes vagyok még mindig és hogy találtam egy rendes pasit. Sok rendes pasi szaladgál még ne adjátok fel csajok! Csak hogy mind tudjuk, hogy egy jó kapcsolathoz nem elég egy rendes lány, meg egy rendes srác. Nekünk se volt ilyen egyszerű a történetünk. 2 év távkapcsolat, vér, veríték és könnyek. Na jó, ebből csak az első és az utolsó igaz. Küzdenünk kellett mindkettőnknek a kapcsolatért, többféle szinten is. Utólag visszatekintve nem cserélném el ezt az időszakot semmiért, mert piszkosul megerősített minket. Most már az együttélés korai buktatóin is túl vagyunk. Ez se volt piskóta.

Észrevétlenül is változunk és változtatjuk egymást. Idomulunk a másikhoz. Ez így van jól, de szigorúan csak addig, amíg magadtól változol, saját indíttatásból. Ember embert nem tud megváltoztatni, csak Isten. Én ezt vallom.

Voltak nehezebb időszakaink, de én mindig is azt tartottama szemem előtt, azt a bizonyosságot, hogy Őt nekem szánta az ég, én ezt tudom és tudtam mindig is, a legelső naptól fogva. Ha pedig nekem szánta az ég, akkor hogy állhatna közénk bármi vagy bárki is? Ha valamiről van benned belül egy erős belső bizonyosság, akkor Nincs kétely és Nincs több kérdés. Hogyan? Mikor? Dobd el ezeket a fenébe! Kapaszkodj a belső hangodba, ne pedig mások véleményébe!

Most már a harmadik egész estés játékfilmet látttuk a moziban egy adott szeletről a második világháború tortájából. Viszont egyik film érdekesebb volt számomra, mint a másik. Németek kontra angolok, Dunkirk, Alan Turing és Churcill. Akinek esetleg fogalma sincs, hogy miről beszélek, az sürgősen nézze meg: a Kódjátszma, a Dunkirk és A legsötétebb óra című filmeket. Mindhárom önmagában is zseniális alkotás.

Én ismerem és szeretem Gary Oldman alakításait. Szerintem ő túlzás nélkül egy zseni, egy igazi, zsigerből működő varázsló és átváltozó művész a kamerák előtt. A szó szoros értelmében művész és az alkotásai, mint egy-egy festmény. Viszont ezt a legújabb filmjét én, szégyen és gyalázat, úgy néztem végig, hogy nem tudtam, hogy ő játszik a kövér, öregember maszkban és testben. Ez egyben dícséret neki és ciki a számomra. Persze hallottam, hogy ő fogja játszani Churcill-t a készűlő filmben, és azt is tudom persze, hogy oscart kapott most egy főszerepért, de nem raktam össze magamban a képet.

Eleve megrendített a film, megérintett. Kijöttünk, próbáltam még feldolgozni a film által gerjesztett érzelmeket bennem, amikor mondja Arnold, hogy nem hiába kapott oscart. Kérdezem: a bácsi? Igen, Gary Oldman. Na ekkor még jobban leesett az állam. Persze sokat köszönhet a maszkosoknak, meg a sok-sok háttérembernek, de ahogy életre keltette magát az embert, az már az ő egyéni dicsősége. Bozasztó aprólékossággal kidolgozta a karaktert. Könnyen és szinte már a legelejétől kezdve tudtam azonosulni vele, pedig nem éppen a legszerethetőbb karakter. Közben pedig a maga módján, a humorával, az őszinteségével megnyeri minden néző szimpátiáját.

Egy szó mint száz, imádtam a filmet, imádtam a tanulságát és a szívembe zártam örökre.Többek között azt üzente nekem, hogy soha ne add fel a meggyőződésedet, az elveidet, magadat, még akkor se, ha a környezeted egy jó része (a java) mind az ellenkezőjét mondja, kiabálja a fejedre. Ha kell inkább keress egy új közeget és rögtön másképp látsz mindent. A tökéletes élményt akkor tudja nyújtani a film, ahogy már említettem, ha legalább a Dunkirk c. filmet megnézed, mert az pont a másik oldalról mutatja be ugyanazt az eseményt.

Még egyszer mondom, ne hagyd ki! Ha szereted a történelmet, akkor azért, ha nem, akkor meg pont azért. Talán most megszereted. Én tuti megszeretném, ha a száraz tételek mellé ezt is csatolnák a tanárok.

Nem arról van szó, hogy közeledik a Karácsony és nem is arról, hogy nyílvánosan szeretném verni a mellem, hogy én mennyire fain ember vagyok. Én csupán egy opciót adok magamnak és másoknak a kifogásaink ellen.

"Adni jó", "Jobb adni mint kapni"..... Könnyű mondani és könnyű ilyen közhelyekkel dobálózni. Viszont az emberek többsége (köztük én is) úgy van ezzel, hogy: én is keményen megdolgozok minden forintomért, nekem se ad senki csak úgy. Vannak rossz napjaim, amikor még mérges is vagyok az aluljáróban élő hajléktalanokra, kéregetőkre. Miért nem megy el dolgozni? Miért adta fel? Nem tudjuk a miérteket. Sajnos gyakran előfordul, hogy akinek adsz egy kis aprót, az tényleg csak alkoholra költi. Sőt lehet, hogy 10-ből 9 arra fogja költeni, de az az egy aki nem, annak lehet ez egy lökés, egy akármi. Én ebben hiszek. Néha elég egy egészen picike kedvesség, hogy erőt meríts ahhoz, hogy tovább menj. Sose tudhatod, hogy te mikor, kinek és mivel adsz egy ilyen kis akármit. Úgyhogy ne féljünk adni. Ne azért adjunk, hogy kapjunk és ne adjuk át az irányítást teljesen a lustábbik, kifogások mögé menekülő énünknek.

Én mindig is amögé bújtam itt Budapesten, hogy ebben a városban sajnos rengetegen kéregetnek. Nem adhatok mindegyiknek, mert sok a csaló köztük. Meg egyébként is sokszor hallani olyanokat is, hogy ez is egy maffia és nem is ők kapják meg azt a pénzt, amit adsz stb. Még ha ez mind igaz is, az sem indok arra, hogy soha ne adjak senkinek.

Elhatároztam, hogy tartok egy "nincs kivétel" napot. Mindenkinek adok aznap aki kér tőlem, vagy ha nem is közvetlenül, de kéreget. Nem volt kifogásom, mert nem engedtem meg magamnak. Még csak az a stressz sem volt benne, hogy " adnék, de jajj most sietek, nincs időm előkeresni a pénztárcámat" mert direkt könnyen elérhető helyre raktam az aprós, kicsi pénztárcámat. Nem volt kivétel és nem volt kifogás. Este munkából hazafelé rossz helyre csúszott a kicsi pénztárcám és rögtön meg is szólalt a kisördög bennem, hogy: "Eleget adtál már délelőtt...", de én megmakacsoltam magam és megálltam az aluljáró lépcsőjének az alján és addig kotorásztam a hátizsákomban, amíg meg nem találtam a nagy pénztárcámat. Nem csak az apród elosztogatása a lényeg, hanem az adás. Adj az ételedből, vagy a kávédból, vagy amiből tudsz.

Szerintem a hozzáállás a fontos, hogy ne ragaszkodjunk a tárgyainkhoz túlságosan. Egy nap mindet itt hagyjuk egy csettintésre, úgyhogy ha így nézzük, nincs is olyan tárgyunk, amit ne csak kölcsönöznénk. Van amit egy hónapra, van amit 40-50 évre, de mindent csak ideig-óráig. Illetve sose tudhatod, hogy te mikor kerülsz szükségbe. Az én példám: nincs nálam készpénz, vonatállomás, majd meghalok a szomjúságtól, csak 20-30 forintom van apróban és az autómatában a legolcsóbb víz is 300Ft... Na? Voltál már így? Igen ez másfajta szükség, mert egy nap alatt nem lehet szomjan halni, de attól még szükség.

Szeretném ezt szokássá alakítani. Még gondolkodom, hogy heti egy napot nevezzek ki egyenlőre, vagy pedig minden nap adjak legalább egy embernek. Talán maradok az egy nap mindenkinek-nél...

Először is mit nevezünk váltásnak? Az a folyamat, cselekvés, amikor valamit egy újra cserélnek. Viszlát régi, jöhet az új. Viszont az életünkben általában nem ilyen radikálisan történnek a váltások. Illetve lehet, hogy maga a döntés, és aztán a cselekvés, egyik napról a másikra történik és megváltoztat mindent, de azt a döntést legtöbbször hosszú mérlegelés előzi meg. A nők esetében ez a mérlegelési időszak a duplája, vagy akár a triplája is lehet a férfiakénak. Mi nők szeretünk agyalni, illetve nem is annyira tudatosan, sokkal inkább tudatalatt belénk van kódolva. Hajlamosak vagyunk túldimenzionálni egy-egy döntéshozatalt. Ami engem illet, én az összeset, de ez most más kérdés.

Menjünk, vagy maradjunk? Ha megyünk, akkor mikor? Mikor kell tovább lépni? Az életünkben vannak állomások és mindegyiken mást és mást tanít nekünk az élet. Legyen az egy rossz kapcsolat, vagy egy még rosszabb munkahely… ha visszanézünk, akkor utólag már mindig belátjuk, hogy azért annak is megvolt az értelme, abból is tanultunk valamit. Ha más nem, akkor legalább erősebbek lettünk és felkészültünk vele egy nagyobb feladatra. Viszont honnan tudjuk, amikor ott állunk az egyik állomáson, hogy ott már végeztünk-e? Vajon csupán a komfort zónánk hiánya mondatja velünk, hogy „nekem ez nem megy”, „ez nem az én helyem”, vagy tényleg váltásra van szükségünk? Szerintem, ha őszinte vagy magaddal, akkor belül már tudod a választ. Ha már számba vettél minden lehetőséget, opciót, következményt és meghallgattál minden jó és rossz szándékú tanácsot a környezetedből, akkor a legjobb lesz, ha nem hallgatsz egyikre sem. Hallgass magadra, de légy magaddal őszinte! Csak és kizárólag te tudod, hogy mi a legjobb neked. Te tudod, hogy mennyit bírsz el és mennyi a túl sok és mennyi áldozat éri meg és meddig éri meg háttérbe szorítani magad, az álmaidat, a vágyaidat, az életedet. Csöndesedj el és hallgass magadra! Nevezzük belső hangnak, vagy ösztönnek vagy 6. érzéknek, de az biztos, hogy szólni fog hozzád és elmondja a választ.

Vajon készen állsz rá, hogy meghallgasd? Vagy már régóta próbál neked üzenni, de te meg minden erőddel azon vagy, hogy kifogásokat keress: „Majd megváltozik a helyzet, majd jobb lesz.”? Te meg majd szépen tönkre mész addig fizikailag, lelkileg, vagy mindkettő.

Van, hogy nem akarjuk észre venni a fától az erdőt, de olyan is van, hogy túl hamar feladnánk valamit, vagy akár el se kezdenénk. Az érzéseink nagyon sokszor becsapnak minket (főleg a nőket). Ha egy nagy döntés előtt állunk, ne a fáradtságunkra, ne az emberi szimpátiánkra, soha ne a lustaságunkra, de ne is a logikára, hanem a belső hangunkra hallgassunk. A logika alapvetően egy jó barát a számunkra döntéshozatal során is, viszont van, hogy becsap minket és kihagynánk miatta életünk lehetőségét. Valljuk be, mindannyian hoztunk már olyan döntést, ami ellent mondott a logikának és utólag kiderült, hogy megérte a járatlan utat választani.

Mikor kell váltanod az életedben? Ha eljön az a pont, te úgyis tudni fogod. Bízz magadban és a megérzéseidben! Aztán legyen bátorságod meglépni azt a bizonyos első lépést!

Megdöbbentő a hasonlóság köztem és Anyukám között. Nem próbálok úgy tenni, mintha én fedeztem volna fel a spanyol viaszt ezzel a felismerésemmel, viszont engem időről-időre sokkol.

Persze egy kislány, jobbik esetben, amióta csak az eszét tudja, azt hallgatja, hogy: "kiköpött anyja", "le se tagadhatnád", "mintha csak Anyádat látnám", stb. Külsőre az Édesanyáink reprodukciói vagyunk. Ez így normális. Persze szép számmal vannak teljes keverékek is. Ahogy az idő telik egyre jobban el tudod különíteni, hogy kitől mit örököltél, mind külsőre, mind pedig belső tulajdonságokra.

Én gyerekkoromban könnyedén elintéztem annyival, hogy kívülről Anyára, belülről pedig Apára ütöttem. Büszke is voltam mindig  erre a felosztásra. Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én soha nem akartam Anyukámra hasonlítani, már gyerekként sem (vagy főleg akkor nem). Anyának soha nem értettem az állandó fáradtságát és az abból fakadó türelmetlenségét. Ez nem jelenti azt, hogy nem szerettem Őt, vagy nem tiszteltem, sőt rajongtam érte. Viszont az már gyerekként megfogalmazódott bennem, hogy én más akarok lenni. Nem akarok ennyit veszekedni, panaszkodni, fenyegetőzni. Mintha még most is hallanám, ahogy mondja: "majd megtudod, ha egy családról kell gondoskodnod!" Kezdem megérteni. Kezdem megérteni minden fáradtságát, elkeseredettségét és türelmetlenségét. Azt hittem, hogy ez Ő maga, de tévedtem. Ezek mi voltunk és a lakás és a munka. A vállalkozása amit az én oviba menetelem után indított be. Nem akarom kiemelni az Anyukámat. Nem volt sem több, sem kevesebb terhe, mint a többi anya társának akkoriban. Ők az első olyan generáció, akik nem a nagymamával és akár még a dédimamával is egy házban, az ő támogatásukkal és segítségükkel körül ölelve neveltek gyereket. Abban is az elsők, hogy amint lehet igenis menjen vissza dolgozni egy nő... Az én Édesanyám ráadásul falun nőtt fel, egy óriási családban, ahol sokáig együtt élt mindenki. A Dédimamámnak Ő volt az első unokája, mindenki Őt rajongta körül és egyébként is egyke kislány volt. Majd felkerült a városba Apával... Voltak még más nehézségek is, de együtt legyűrték őket és büszkén mondhatom, hogy azóta is nagyon szeretik egymást.

Egy Anyára soha nem úgy tekint a gyermeke, mint egy emberre, hanem sokkal inkább mint egy istenre, vagy mint egy Napra, az ő saját Napjára ,ami csak körülötte forog. Nem fáradhat el, nem lehet szomorú, mindent tud és mindent megold, egy szóval maga a tökéletesség. Persze, hogy tudatalatt én mérges voltam Rá, amikor elkezdtem rájönni, hogy nem az akinek hittem... Akkor egy ideig áttértem az Apa-hitre. Apa mindent megenged, abban a kevés időben, amit esténként velünk tölt. Apa megvéd a Bátyámtól és Anyától és egyébként is mindentől. Nem értettem, hogy Anya miért bántja annyit Apát, hogy nem segít a háztartásban. Apa dolgozik és egyébként is más szuperhősi feladatai vannak! (Az Apukám mind a mai napig a szuperhősöm maradt.) 

Hogy is érthettem volna meg Anyát. 13-14-15-16-17-18 éves fejjel még körülöttem forgott az egész világ. Nem csak Anya érzéseit,hanem senki másét nem akartam átérezni. Tinédzser koromban millió harcot megvívtunk Anyával. Nem hogy könnyítettem volna a gondjait, hanem tetéztem még sok mindennel. Anyát csupán egy gátnak láttam az életemben és semmi többnek. Egy gátnak, ami folyamatosan visszatart minden jótól és akinek az a célja, hogy az én "menőségem" és a társaim  elfogadásának az útjában álljon. Azt éreztem, hogy semmi se elég jó neki, amit csinálok. Nem értettük meg egymást. Bár akkoriban még saját magamat sem értettem sokszor. Aztán amikor amikor egyszer nagyon nagyon mélyre zuhantam lelkileg, Anya rögtön ott volt. Pedig azt üvöltöttem neki hogy "gyűlöllek!!!", Ő mégis ott volt és tudta, hogy nem is őt gyűlölöm, hanem magamat. Ott volt és szeretett és nekem semmi többre nem volt szükségem. Akkor újra egymásra találtunk és rájöttem, hogy még azóta is körülöttem forog az Anya-Napom, minden hibájával és türelmetlenségével együtt.

Ahogy elkerültem otthonról, mintha csak legjobb barátnők lettünk volna hirtelen és ez azóta is tart. Persze most is nagyon össze tudunk veszni és 3 napnál nem is nagyon bírunk többet össze zárva veszekedés nélkül, de talán pont azért mert olyannyira hasonlítunk... 

Mindketten imádunk olvasni, imádunk vásárolni, imádjuk a vízpartot és úszni, imádunk csavarogni, nem szeretjük otthon tölteni a szabadnapokat. Ez elég nagy kihívás mind Apának, mind pedig a Szerelmemnek, akik alapveően nem ilyenek. Imádunk folyton mozgásban lenni, a semmit tevés 2. nap már kicsinál minket. A legközelebb álló emberek tudnak csak felhúzni minket, de ők nagyon. Olyankor ki kell mondanunk, sokszor kiabálnunk mindent ami bánt és megkönnyebbülünk. Az Isten-képünk teljes mértékben megegyezik. Nagyon sok mindent, szinte mindent ugyanúgy látunk az életben. Nagyon jó emberismerők vagyunk mind a ketten. Sorolhatnám még, de nincs rá szükség. Ahogy telik az idő, szerintem csak egyre több hasonlóságot fogok felfedezni napról-napra és büszke leszek mindegyikre.

Nem tisztem, hogy bíráljam Anyát mint anya és okom sincs a panaszkodásra. Mindent megkaptunk és ami a legfontosabb, hogy gondtalan, boldog, háborítatlan gyermekkort kaptunk a Bátyám is és én is. Majd idővel kiderül, hogy én mennyire fogom másképp csinálni, vagy mennyire nem. Sosem tudhatjuk addig, amíg bele nem kerülünk abba a konkrét szituációba.

Bocsáss meg Anya, hogy olyan nehéz volt velem,de azt hiszem így tudtam azzá lenni, aki ma vagyok, hogy megvívtuk a magunk harcait és a legjobbtól tanulhattam meg küzdeni! Küzdeni magamért. Ha pedig igazad lesz (és neked mindig igazad lesz), akkor megkapom a sorstól a saját magam önző, "bika fejű" reprodukcióját, akit én taníthatok és akinek nekem kell  megtanulnom gátat szabni.