Az anyaság ugyebár a világ egyik legszebb feladata. Feladat, szerep, ajándék, küldetés, hivatás. Attól függ honnan nézed. Ők tartják össze a családot, ők melegítik, töltik fel az otthont szeretettel. Az anyák szuper erővel bírnak: rendkívüli türelemmel, állóképességgel, odaadással és önzetlenséggel.

Mivel én még nem vagyok anya ezért csak a környezetemben található, az életemhez tartozó anyákból tudok képet alkotni az anyaságról. Anya, a Nagymamáim, a Drága Dédimamám és a többi anyukák, barátnőim anyukái, anyós jelöltek... 

Szerintem nincs olyan, hogy jó anya és rossz anya. Ugyanúgy, ahogy nincs jó ember és rossz ember. Mind emberek vagyunk, erényekkel és hibákkal. Minden anya jót akar a gyermekének, talán még az is, aki elhagyja azt. Persze vannak szélsőséges esetek, amikor az anya még csak egy kiskorú gyermek például. Én most nem ezekről a szélsőséges esetekről és nem is az anyaságról úgy általában szeretnék írni.

Egy anyának óriási a felelőssége a gyermekének a sorsát illetően. Nem csupán a kezdetekben, hanem később is, hiába nőtt fel a gyermek és éli már a saját életét. Ez itt egy hangsúlyos pont mindenki életében. Felnővünk és szép lassan, vagy van, aki egyik napról a másikra, a saját lábára áll. Maga vásárol, maga főz, mos, takarít, maga fizeti a számláit... Nem csak anyagilag válik le a "fészekről", de jó esetben érzelmileg is. Ha bántják, ha csalódás éri, akkor már nem anya lesz az, akihez "fut", nem hozzá fordul kapásból. Ez a normális. Persze semmi sincs kőbe vésve. Van, aki otthon marad, mert egyszerűen úgy alakult az élete, hogy nem volt hova, vagy nem volt kivel (vagy mindkettő) leválnia a fészekről. Egyedül meg nehéz. Én egyedül kötöztem el otthonról, de még sosem éltem egyedül. Illetve de. Pont tavaly, 3 hónapon keresztül. Életem eddigi legnehezebb 3 hónapja volt.

Leválni is nehéz és elengedni is nehéz. Az utóbbit még nem tapasztaltam meg, csupán a környezetem anyukáin látom. Viszont el kell engedni és le kell válni a fészekről. Minél előbb, annál jobb. Ez az egészséges és ez a normális. Nem a társadalom elvárásainak megfelelve, hanem az alapvető emberi igényeknek megfelelve. Még az állatok is kilökik a csordából, a kicsit egy adott idő után. Találja meg vagy alapítsa meg a saját csordáját! 

Ott viszont, ahol akadály kerül ebbe a folyamatba, ott sérülések és eldeformálódott életek születhetnek. Ha egyik fél sem akarja, hogy megtörténjen a leválás az rendben van. Viszont, ha csak az egyik fél állít gátat neki, tudatosan, vagy tudat alatt, akkor akár örökre tönkre teheti ezzel a másik felet. Egy anya szeretete a gyermekeknek olyan létszükséglet, mint az anyatej... Ha ez az anyai szeretet azonban önző és fojtogató, akkor az jobban megnyomorít egy gyereket érzelmileg mintha árvaként nőne fel. Tudom ezek durva szavak. Egy kicsi gyermek esetében még nem feltűnő és nem is okoz gondot az önző szeretet. Egy tizenéves gyermeknél már frusztrációt okozhat és konfliktusokat a családon belül. Viszont egy fiatal felnőtt, egy huszonéves ember esetében már erősen befolyásolhatja negatív értelemben az ember életét egy anya: "Nem neked való ez a nő", "Ne költözz el, mert nem tudom mit csinálok nélküled". Bizony vannak ilyen életek, de ez sem törvényszerű. Nem törvényszerű, hogyha egy nő több évtized együtt élés után kiüresedni látja a házasságát, vagy esetleg sosem talált benne örömöt, akkor a gyermekén/gyermekein vezeti le ennek a feszültségét, vagy éppen tőlük akarja megkapni a házasságából hiányzó szeretetet is. Személyesen ismerek valakit, aki így érzett a házasságával kapcsolatban, de mégse volt ez hatással a gyerekeire egyáltalán. Ugyancsak személyesen ismerek valakit, aki szintén így érzett és azt látta megoldásnak, hogy magához láncolja az egyik fiát egy életre. Sorsok. Életek. Döntések. Mindkettő anya a legjobbat akarta és akarja a gyermekeinek. Viszont a bíróságon sem a szándékot nézik egy bűncselekmény esetében. Elrontani egy másik ember életét bűn. Elrontani a saját gyermeked életét még nagyobb bűn. Viszont ezért soha senki nem fog bíróság elött állni.

Azt kérdezitek, hogy miért csak az anyák hatalma veszélyes? Nem csak. Ugyanúgy az apák is vissza élhetnek vele sajnos. Viszont, ha egy apa nem talál boldogságot a házasságán belül, az az esetek többségében azon kívül keresi akkor. Az apáknak mindig is megvolt és meg is lesz a saját élete, a munkája, ami megint csak közre játszik abban, hogy ki tud e teljesedni egy ember önmagában is és boldog, elégedett szülő tud-e lenni... 

Az anyaság óriási felelősség és hatalom. Visszaélni ezzel a hatalommal... az a legnagyobb bűnök egyike.

Ezt a témát egyrészt a most olvasott regényem ihlette bennem. Neil Strauss: The Truth: An uncofortable book about relationships. Nagyon jó könyv, mindenkinek tudom ajánlani, viszont magyarul még nem jelent meg sajnos, a tudtommal. 

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... na szóval 2015-ben indítottam egy applikáción keresztül, visszaszámláló programot. Megmondom őszintén, hogy már nem vagyok benne teljesen biztos, hogy akkor, még a távkapcsolatunk elején elindítottam-e vagy csak 16' őszén például, fogalmam sincs. Mondjuk azt, hogy az elején és akkor kerek lesz a történet.

Az biztos, hogy akkor még sok száz napot írt a számláló és én azt a nevet adtam ennek az eseménynek, hogy: The End. Mellette indítottam mindig több számlálót is: hogy mikor látjuk egymást legközelebb, mennyi van karácsonyig, mióta vagyunk együtt stb. 

A napok, a hetek hadserege most már a mi oldalunkon áll. Nem volt könnyű. Hiába beszélek egyébként múlt időben erről, mert egyrészt még csak most jön a véghajrá, másrészt még egyáltalán nem fogtam fel, hogy karnyújtásnyira van tőlem, amire 2 éve vágyok és ami után kettő hosszú éve epekedek. Ez olyan, mint amikor kinézel valamit magadnak, legyen az egy utazás, egy kocsi, vagy akármi, de gyűjtögetned kell még rá. A gyűjtögetés ideje alatt milliószor elképzeled, hogy így fog kinézni és olyan érzés lesz és jaj, de boldog leszel majd akkor... Aztán egyszer csak megvirrad az a reggel, amikor eljön a Te időd, valósággá válik az álmodozásaid tárgya. Nem olyan, mint amilyennek elképzelted, de sokkal jobb.

Ha az ember egy tárgynak a megszerzéséhez köti a boldogságát, akkor csalódni fog nagyot, vagy pedig a csalódás elkerülése végett, gyorsan kitalál egy "új célpontot", egy új megszerezni való tárgyat és mehet is a gyűjtögetés. Ha emberektől tesszük függővé a boldogságunk, az már egy fokkal jobb, csak kérdés, hogy az illető vállal-e érte felelősséget? Senkinek nem kell a másik boldogságáért. Az más dolog, hogy akarva, vagy akaratlanul boldoggá teszünk embereket. Valahol szerintem csak ezért érdemes élni. Viszont a saját boldogságomért csak és kizárólag ÉN vagyok a felelős. Nem akarok abban a hitben élni, hogy ha a Szerelmem végre haza költözik és végre valahára elkezdhetjük a közös életünket, akkor majd minden megváltozik és onnantól felhőkön fogok közlekedni és semmi gondom nem lesz, mert majd Arnold mindent megold helyettem. Nem. Jobb lesz és valóban megszűnnek majd bizonyos problémáim, például végre tudok venni egy rekesz vizet, mert az én Lovagom majd remélem segít hazavinni (Nem, nem azért szeretnék Vele élni, hogy legyen egy házi szolgám.). Meg persze lesz, aki hazavár és ez a legjobban szívet melengető gondolat, amit csak eltudok képzelni.

Lesznek nagyon jó dolgok és lesznek új "miért hagyod szanaszét a koszos zoknikat" típusú és "miért nem tudsz soha sehova elkészülni időben" típusú, régi/új problémák. A jó az az, hogy tudom már, hogy mire számíthatok mert nyarakon rengeteget voltunk együtt. Én inkább az érzésre vagyok kíváncsi. Milyen lesz úgy hazaérni este 10-kor a munkából, hogy van, aki vár... Milyen érzés lesz úgy tervezni a hétvégékkel, hogy az összes hétvége a miénk és mindenre van időnk? Akkor megyünk és oda amikor csak kedvünk szottyan (hétvégén). Veszekszünk az ünnepeken: nálatok vagy nálunk. Aztán majd, ha egyszer megtanulok főzni, akkor már magabiztosan mondom, hogy most maradjunk csak kettesben karácsonykor és csinálok kacsát. Ami a legnagyobb hiányom a kapcsolatunkban, az az ősz és a tél. Még sose töltöttük együtt őket, pedig ezeket a legnehezebb egyedül tölteni. Én nem is nyarat akarok most együtt, hanem esős, hideg, ne menjünk sehova őszt...

18 nap...

Ezt kérdezem magamtól a leggyakrabban. Minden ellentétes bizonyíték ellenére én még most, itt ebben a pillanatban is hiszek abban, hogy milliméter pontosságra ott vagyok, ahol lennem kell. 

Erős szó ez a kell, mert közben szabad is vagyok. Nincs kőbe vésve a napi programom (kivéve a munkaidőmet, de ma tényleg szabad vagyok!). Az eleve elrendeltség fogalma mágiának tűnhet a nem hívő emberek számára. Pedig aki nyitott szemmel jár a világban az láthatja, hogy telis-tele van az életünk a "véletlen", a "szerencse" beavatkozásával. Ha visszanézel az életedre láthatod, hogy minden ide vezetett: az összes kudarcod, az összes bukásod, a rossz döntéseid és a jók is. Minden egyes eseménye az életednek farag rajtad, hogy majd egy napon megérjél arra a bizonyos nagyobb feladatra, szerepre, munkára, utazásra vagy bármire, amit eléd hoz az élet. Ahogy az élet sem áll meg egy pillanatra, úgy mi sem maradunk egyhelyben, sodródunk, haladunk, igyekszünk, változunk.

Nem az vagyok, aki lenni akartam. Nincs még jól fizető állásom, nem játszok még egyik színházban sem, nem írtam még könyvet, nincs saját lakásom, autóm, se férjem, se gyerekem, de még szobanövényem se. Igazából semmim sincs... és igazából egy senki vagyok, a társadalom szemében. Akkor most nézzük meg más szemmel. Egészséges vagyok: fizikailag és szellemileg is. Van egy szerető, gondoskodó, megértő családom, akikre mindig számíthatok és akikkel jól érzem magam még most 23 éves fejjel is (egy hét múlva 24, de pszt!). Büszke vagyok rájuk, külön-külön és együtt is. Van egy csodálatos otthonunk, kerttel és az én Drága Luna kutyámmal. Megtaláltam életem szerelmét egy csodálatos "véletlennek" köszönhetően. Nem, nem volt véletlen. Had ne áradozzak most a kapcsolatunkról most mert akkor teljesen elfogok térni a témámtól. Legyen elég annyi, hogy Ő a Társam. Olyan társ, akiről álmodni se mertem volna. Azt mondod, hogy oké, de mi ezek közül egyiket se én értem el?

Gondoltál már arra, hogy mások szemtükrében ismerheted meg csak igazán magad? Én ezektől az emberektől, a családomtól, a környezetemtől és elsősorban Istentől megtanultam szeretni. Tudod mit gondolok én? Ez a legeslegeslegnagyobb kincs a világon, amit valaha megszerezhetsz. Kukába a tárgyakkal! Kukába a lakással, a kocsival és a rengeteg pénzzel, ami a számládon csücsül! Ezt nem a hippi énem mondatja velem. Persze kellenek ezek a dolgok, hogy kényelmesen éljünk és hogy megkönnyítsék az életünket, de soha NE a tárgyak legyenek a céljaid! Tudom közhelyes kártya, de kijátszom... Egy napon bizony Te is és én is meghalunk. Nem viszünk magunkkal se lakáskulcsot, se Porsche-t, se iPhone-t, SEMMIT. Kivéve az emlékeinket. Ezeket tudod egyedül magad mögött hagyni a szeretteidnek. Már, ha marad még az életed végére olyan, akit őszintén szerettél és maradt is rá időd a nagy pénzhajszád és a gyűjtögetés közepette. Persze örülni fog a fiad, hogyha egy Porsche-t hagysz rá halálod után, de szerinted mire fog gondolni a sírod felett? Csak a saját tapasztalataimból tudom mondani, de biztos vagyok benne, hogy a veled töltött időre fog gondolni. Később is erre fog gondolni akármikor eszébe jutsz.

Az csak az egyik része, hogy azért kell szeretni, hogy viszont szeressenek. Szerintem azért mert ebből élünk, ebből táplálkozunk. A lelkünk szeretetből készült és akkor érzi jól magát, ha szeretet veszi körbe és szeretetet adhat. Mint egy automata. Fel kell töltődnie neki is, időről-időre.

Én erre vagyok a legbüszkébb, hogy tudok őszintén szeretni. Hogy ki tudom mutatni és ha úgy érzem, hogy arra van szükség, akkor szavakkal is ki tudom fejezni a szeretetemet. Régebben a gátlásaim szó szerint gátat vetettek ennek a folyamatnak. Nem tudtam, úgy kimutatni, mint szerettem volna, így bent ragadt és kívülről se tudtam befogadni és nagyon rosszul éreztem magam. Nem éreztem, hogy szeretne engem bárki is. Pedig akkor is érkezett volna felém a szeretet, csak én bezártam a kapukat előtte. Mindig azt hittem, hogy akkor fognak kinyílni, ha én majd erőszakkal szétfeszítem őket, pedig nem. Engedni kell, hogy magától kinyíljon. Engedni kell az életnek, hogy alakítson és formáljon szabadon. Oda fog sodorni, ahova nem akartál menni és ott fog bántani, ahol a legjobban fáj, de aztán rájössz, hogy attól csak erősebb lettél és már csak egy szúnyogcsípésnek tűnik az, ami előtte egy érzéstelenítés mentes foghúzásnak. Mások szemében is azt látod majd, hogy felnéznek rád mert erős vagy. Ne másoknak akarj megfelelni, de vedd észre szemükben a jó tükröt, az igazi tükröt.

Büszke vagyok arra a személyre, aki lettem és várom, hogy kivé farag még ezután az élet! Engedd a kapukat kinyílni! Nem tudom az irányt, de azt tudom, hogy jó lesz, mert eddig is minden a legjobban alakult. Nem úgy ahogy terveztem, de a legjobban.

Nem is tudnék másképp írni róla, hiszen másfél napot töltöttem csak ott. Gyönyörű város, ezt le kell szögeznem. Én most jártam Prágában először. Bár lehet, hogy nem a legmegfelelőbb időpontot választottuk erre... de hát mikor ér rá az ember, ha nem egy hosszú hétvégén?

A május elsejei hétvégén voltunk, és mondanom sem kell, hogy tömve volt a város, rengeteg ember volt. A leghíresebb nevezetességek körül szószerint gyalogos dugó alakult ki mindenhol és lépésben lehetett csak haladni. Engem az ilyen mértékű tömeg másodpercek alatt befrusztrál és a türelmem határára lök. Hiába a világ leggyönyörűbb műemléke, ha az embert közben vadidegenek taszigálják minden irányból és annyi személyes tere se marad, hogy a kezét ki tudja nyújtani... Én így jártam a Sixtus-kápolnában is. Ha Rómára gondolok mindig az a jelenet jut eszembe elsőként, ahogy ott állok a világ egyik leghíresebb helyén, a művészet ékszerdobozában és csak arra tudok gondolni, hogy mikor és hogy tudok onnan végre kijutni. Biztos rajtam is múlik, hogy túl érzékeny vagyok, vagy túl személyesnek veszem, ha a hely hiányában az aurámba mászik egy rakat vadidegen.

A városról ezt az instant tapasztalat-csokromat össze tudnám foglalni ezekben a szavakban: tömeg, kürtöskalácsosok kánaánja, fagyi a kürtöskalácsban(?), no euro, isteni sör, szobor tapizás/simizés (erre kitérek mindenképp), lehúzás, bunkó pincérek mindenhol, hülye konnektor, imádlak Google Maps, selfie botok sötétítik be az eget. Röviden és tömören ennyi. Az utolsónál túloztam egy picit, de engem tényleg, őszintén zavar a mai világ turistájának a viselkedése. A mélypontom ezzel kapcsolatban akkor jött el az úton, amikor véletlenül belefutottunk egy misébe. Nem a mise volt a mélypont. Én először nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mert a mise már javában zajlott és pont akkor ment el a pap hátul, egy karnyújtásnyira tőlünk,a Szentírással a kezében, amikor beléptünk. Betolakodónak éreztem magam. Leültünk hátul ettől függetlenül és attól is, hogy persze egy szót sem értettünk a miséből. Mivel én sem a papból, sem az oltárból, semmit se láttam ezért volt alkalmam megfigyelni az oda betérő turistákat... Itt most nem arról van szó, hogy bemész és ki is jössz mivel nem értesz csehül meg egyébként se vagy hívő... Itt én az alapvető intelligenciáról beszélek, hogy bárhova is lépjek be egy idegen helyen, azt tisztelettel teszem. Nem egy, nem kettő, de még nem csak három turistát is láttam egymás után, akik bejöttek, már eleve kitartották előre az iphone-t vagy az egyéb márkájú okos telefonjukat és beálltak a padok közé, hátul, középre hogy minél jobb szögből vehessék fel a cseh misét. A mobiljukból szinte egy pillanatra se néztek fel. Majd miután nyugtázták, hogy na ez is megvolt, azzal a lendülettel ki is mentek. Engem nem a videózás zavar, és nem is az, hogy nem vet keresztet valaki, ha bemegy a templomba. Nem kell ahhoz hívőnek lenni, hogy valaki tiszteletet mutasson más emberek, más kultúrák, vallások felé. Engem az attitűdjük zavart, úgy az egész, ahogy volt. Ez nem csak a templomban jelent meg, hanem mindehol.

Lehet, hogy nem véletlenül olyan faragatlanok a cseh pincérek. Azt is észrevettem, hogy nyugati turisták, de főleg a fiatalok egy nagy kocsmának nézik az egész várost és kizárólag e célból utaznak ide. Mi például ahogy megérkeztünk, épp, hogy kiszálltunk a kocsiból és egy "már bőrönddel a kezében indulásra kész, de még a sarokban hányik egyet előtte mert rosszul van" fiatal srácba botlottunk. Lehet, hogy egyszerűen csak elegük van a nyugati turistákból (mondjuk akkor meg ne azt a szakmát válasszák, de mindegy). A pincérek tényleg bunkók voltak, mindehol. Nem csak a pincérek, büfések is, jegypénztárosok is. Lehet, hogy csak a magyarokkal ilyenek? Nem tudom. Nem is érdekel. A város szépsége kárpótolt érte. Ime néhány bizonyíték:

Ezeket a képeket ebből ,az Eiffel torony mintájára épített, kilátóból készítettem:

Ahova úgyanúgy kilométeres sort kellett kivárnunk, mint minden látványossághoz, itt a városban.

Még több képet itt találtok:

Ami nagyon tetszett a városban, az az, hogy maximálisan kihasználják az adottságaikat. Egy példa: 

A Károly híd előtt építettek egy gátat. Nem értek hozzá, hogy miért és hogyan, de ahogy olvastam régebben nagy megpróbáltatásoknak volt kitéve a híd az áradások miatt, ezért próbálják megóvni gondolom. Egyébként se mai csirke és csoda, hogy még áll. Na szóval a lényeg, hogy külön van választva az a rész ahol közlekedhetnek a hajók és a másik része ,így szabaddá vált a vizibicikliknek.

Illetve más egyéb vízi mókáknak:

Ez csak egy példa a sok közül. A várost körbe járhatod ezer féle járművel: (és itt nem csak a turista HopOn HopOff buszokra gondolok) érdekes old timer, nyitott tetejű limuzinokat is lehet választani, 65 Euroért sportkocsit is,de ott vannak a motor biciklik is (amikből rengeteget láttunk): nem zajosak, kis helyen is elférnek, és stílusosan rengeteg féle formában és színben lehet válogatni közülük. Volt olyan, ami a chopper motorokra hasonlított. Nagyon menők voltak. Persze hagyományos kerékárt is lehet választani az edzettebbeknek. Maximálisan turizmus orientált a város.

+1 furcsa cseh szokás: A szobrok tapizása:

Nyílván a turisták is beállnak a tapizó sorba, de ahogy az a szobrok állapotából is látszik ez már egy régi hagyomány. A védőszentjeik szobrát,de Jézus szobrot is szeretnek simogatni. A Károly hídon 30 szobor található, tehát van miből válogatni. Tudom, hogy ez a szokás nem kizárólag a cseheknél található meg. Viszont engem megdöbbentett. Miért kell? Úgyse hisznek benne, akkor meg miért? A képen még csak egy kutyát simogatnak... de a következőn...

Nem csalás, nem ámítás! Nem tudom, hogy kit ábrázol ez a szobor... de lehetne rajta akár egy vén öreg úr is, én akkor is azt kérdezném, hogy: Most komolyan??

Összegezve: Gyönyörű város, rengeteg látnivaló, Európa legnagyobb várkomplexuma. Viszont, ha olyan vagy mint én és idegesít a tömeg, akkor ne hétvégén menj és semmiképpen ne ünnepekkor vagy hosszú hétvégén. Én is vissza szeretnék még menni egy olyan időpontban, amikor a város és én is nyugodtabbak és kipihentebbek vagyunk. See you soon Praha! (Prague, tudom)

Bocsánat, hogy eltűntem kicsit a térképről. Illetve nem tűntem el, csupán leléptem egy másfél hétre Svédországba. Meglógtam a nyuszi, meg a locsolók elől.

Egyébként most, hogy jobban belegondolok, szerintem ez az első olyan ünnepem, hogy teljesen a családom nélkül ünnepeltem. Furcsa is volt nagyon: megvannak nekünk is minden ünnepre a magunk kis hagyományai otthon. Van amelyik vallási szokás és örökölt a nagyszüleimtől és van amelyiket Anyával mi magunk alakítottunk ki (lásd: tojásfestés kettesben). Ezek nélkül nekem most üres volt az ünnep. Persze tudom, hogy neked magadban kell lenyugtatnod a minden nap rohanó testedet és mindenen stresszelő lelkedet. Neked kell megáljt parancsolni és egy kicsit befelé is koncentrálni, a jelenre figyelni, és ünnepivé varázsolni a hangulatot magad körül. Gyerekként még valahogy ez egész megy magától. A gyerekeknek nem kell mondani, hogy most ne aggódj, a jövő heti matek dolgozat miatt... Ők ahogy hazaérnek és levágják a táskát a szoba egyik sarkába, úgy a suli összes gondját is azzal együtt. A minden napos aggódás, az valami olyan, mint a bölcsességfog. Nem, ez igazából egy rossz példa volt, mert az aggódástól, stessztől igenis meg lehet szabadulni, el lehet engedni, egy részt ez döntés kérdése is, másrészt vannak rá technikák és eszközök is, (pl. a sport).

Viszont én most megint teljesen elkanyarodtam a mondanivalómtól. Tehát nem éreztem azt az ünnepi hangulatot, amihez hozzászoktam, de ez természetes. Kihangsúlyoznám, hogy nem a környezeten múlt, mert a barátom édesanyja gyönyörűen feldiszítette a házat.

Mindenünk megvolt ami csak kellhet és még több is. Az is lehet, hogy nekem maga a készülődés hiányzott.

Én Karácsonykor is csak akkor kerülök "ünnep üzemmódba" amikor 24-én ebéd után, díszítjük a fát és csomagolom az ajndékokat.

Egyébként nem panaszkodni akarok még véletlenül se. Csodálatos másfél hetet töltöttem kint nyugalomban, békességben és sok-sok pihenéssel, ami rám fért.

A pihenés mellett, azért minden nap mentünk is valamerre. Most megmutatom nektek Svédországot, az én szememmel. Ha egyetlen egy szóval kéne jellemeznem, azt mondanám: szél. A szél, mint olyan, állandóan jelen van az életükbe és ez a kis szócska (lehet, hogy csak belemagyarázom, ez esetben bocsánat, de) szerintem hangulatfestésnek is nagyon jó... Hogyha egy festményben kellene megfoglmaznom az országot, akkor ezer százalék, hogy fújna a szél azon a képen.

Teljes képet nem tudok alkotni az országukról, mert ahhoz túlságosan kicsi szeletét láttam még csak. Az időjárását azért ragadtam ki már rögtön az elejére, mert ez tagadhatatlanul sarkalatos pontja. A magyar emberek ha meghallják a nevét mire gondolnak? Mi jut elsőként eszükbe: hogy hideg, és tényleg az. Szerintem az időjárás akarva akaratlanul befolyásolja az embereket... Bár itt kell leszögeznem, hogy természetesen jobban is bírják a hideget mint mi. A barátom ezt úgy fogalmazta meg: A svéd tavasz definíciója az az, hogy süt a nap és nem esik az eső. Az már senkit se zavar ott, rajtam kívül, hogy jeges 40-50km/h szél fúj és csak 6-7 fok van... Ők ennek örülnek, hogy tavasz van, hogy süt a nap és boldogan mászkálnak "rütyőkékben" (ahogy Nagymamám mondaná) és szoknyában is akár. A napsütés valóban nagy kincs és hiánycikk odakint. 

Egy amerikai lány mondta nekünk, aki júniusig fog még ott lakni, munka miatt, hogy őt már egyáltalán nem érdekli a hideg, csak a napot akarja látni... Hát igen. Ez is olyan kincs, amit csak akkor tudunk értékelni, ha elveszik tőlünk. Én bevallom, nem bírnám azt az időjárást, nem tudnám elviselni, mert imádom a természetet, imádok kint lenni és az összes évszak közül a legjobban imádom a Tavaszt. Nem véletlen az sem, hogy májusban születtem, én ezt mindig mondom. A tavasz pedig számomra 15 foknál kezdődik...

Egyébként 1-2 hóesős napot és 2-3-4 esős napot leszámítva nagylelkű volt velem a svéd égbolt. A napok többségében a szebbik arcát mutatta.

Ó a tenger! A tengerek, meg úgy egyébként minden természetes vizek: folyók,patakok,tavak és pocsolyák, nekem olyan nagy szerelmeim az életemben, hogy mindig lenyűgöz és sose fogom megunni. Anyukám azt szokta mondani gyerekkoromban, hogy én előző életemben sellő voltam, mert annyira imádtam a vizet és alig lehetett kiimádkozni belőle. Tehát a tenger egy elég óriási piros pont Svédországnak és húzóerő a számomra. Az alma a fáról...

A bringa pedig a másik. Voltunk többször is biciklizni és mind a városok között, mind a városokban tökéletesen kiépített bicikli utak vannak, amin persze egy picit sem lepődtem meg. 

Ezáltal és mert amúgy is szeretnek tudatosan élni, rengetegen járnak bringával (még rossz időben is persze), és a városok képéhez hozzátartozik és elválaszthatatlan része A Bicikli.

Ezt a részét teljesen magamévá tudnám tenni, csak mindig 10 fokkal megelebb időben és a szél nélkül. Vikingnek születni kell. Ha már szóba jöttek a vikingek... Véletlenül belefutottunk Göteborgban a Tough Viking elnevezésű versenybe. Nagyon tetszett nekünk és még kedvet is kaptunk hozzá. Nagyon sokrétű akadálypályát alakítottak ki a város egyik legnagyobb parkjában: volt benne több mint 10 km futás, de azon belül is hegynek felfelé, súlyokkal a nyakukban, volt lefelé csúzdázás is, iszapos folyón átgázolás, jeges vizes konténeren átúszás, falra mászás, tűzön átugrás, és még sok minden más, amiket mi nem láttunk.

Nagyon érdekes élmény volt. Ahogy a képen is látszik, nem csupán viking alkatú úriemberek indultak a versenyen (bár belőlük is volt bőven), hanem nők is és nagyon sok nő, mindenféle korosztályból, és alkattal, amit  nagyon jó volt látni.

Minden egyes versenyző kapott egy menő érmet, itt tényleg a részvétel számított. Többször is láttam, hogy együtt futottak barátnők, barátok, haveri csapat és ha valaki lemaradt azt megvárták. Az élmény volt a lényeg, nem a verseny.

Amit még nagyon szeretek Svédországban, azok a családi házak. Engem valahogy mindig a babaházakra emlékeztetnek. Olyanok mint egy-egy felnagyított babaház. Tetszik az egyszerűségük és a stílusuk. Mondjuk ha a saját házamról lenne szó, akkor már kevésbé tetszene, hogy nincs kerítés (bár általában itt csak hátsó kertet szoktak körbekíteni,de ha nincs szomszéd, akkor még azt se), illetve hogy itt SENKI se használ függönyt.

 Ez lehet, hogy viccesen hangzik, de én amikor először jártam Svédországban, teljesen ledöbbentem, hogy sehol sincs függöny. Egy téli estén emlékszem, sétáltunk a faluban a családi házak között és ha oldalra néztünk, mindehol családokat láttunk szó szerint a kirakatban, vacsorázni, vagy mosogatni, beszélgetni, de  minden apró kicsi részletet is, mivel bent égett a fény és kint sötét volt... Zavarba ejtő volt egy kicsit... Ez első 3 után persze már uralkodtam magamon és nem bámultam befelé sehova. Akkor sokat gondolkodtam rajta, hogy vajon csak a magyar ember olyan kiváncsi, hogy mindenhova be akar nézi, tudni akarja, hogy mit csinál a szomszéd, hogy megint új kocsit vett- e stb. ? Illetve, hogy mi csak azért használunk függönyöket és magas sövényeket mert magunkból indulunk ki, a saját kiváncsiságunkból, vagy pedig csak ennyire "szégenylősen" ragaszkodunk a magánéletünk szentségéhez? Valószínű, hogy mindkettő.

A másik szokásuk, ami még számora érdekes volt elsőre: a fény az ablakban elv. Este mindenhol égnie kell este valami fényforrásnak az ablakban. Ez szokás és elvárás is egyben, ha szeretnél beilleszkedni. Valamilyen régi viking hagyományból ered a dolog, hogy a feleségek fénnyel várták haza a megfáradt hajósokat, illetve gondolom jelezték is régen az utat ezzel hazafelé. Ez valahol szép, hogy így ragaszkodnak ehhez a hagyományhoz. Illetve mivel nincs függöny ez csak tálcán kínálja a kiváncsi magyar embernek a látnivalót. Csak viccelek.

Szeretem Svédország stílusát. Ha egy képben kellene öszegeznem a stílusát akkor ez lenne az:

Kaptatok tőlem most egy kis szeletet Svédországból, az én ízlésemmel tálalva. Aki a menekült helyzetre kiváncsi az rossz helyen jár. Aki arra kiváncsi, hogy ott jobb-e az élet, kérdezzen olyat, aki kint él. Az biztos, hogy gyönyörű ország és érdemes látni. Mindenkinek tudom ajánlani a Wizz Air fapados járatait ,mert többször olcsóbban jutok ki Svédországba repülővel, mint Budapestről Sopronba vonattal...