Fogadjuk már végre el, hogy emberből vagyunk! Hibákkal születtünk, hibákkal kelünk fel reggel és fekszünk este és azokkal együtt fogunk meghalni. Hibázunk. Káromkodunk, máson vezetjük le a saját magunk iránt érzett haragot, néha késünk, ígérünk a levegőbe és elfelejtünk,hízunk, megszegjük újra és újra az edzés fogadalmunkat, hazudunk: néha picit néha nagyot. Hibázunk. Nem szándékosan, de úton-útfélen "szembe köpjük", összetörjük azt az ideál képet amit kialakítunk magunkban, magunkról.

Ahelyett viszont, hogy a hibáiddal szembesülve megutálnád magad, vagy különválasztanád "jó és ügyes éned" és a "szerencsétlen és ostoba éned", mi lenne ha kicsit engedékenyebb/ nagyvonalúbb lennél magaddal? (khmm, Németh Reni?)

Döntsük le a képmutatás válaszfalait köztünk! Én is szarul vagyok néha és te is. Hogy vagy? Szarul. Mérges vagyok magamra, mert hibáztam. Másra haragudnék ha elkövette volna ezt a hibát? Nem. Magamra miért? Nem tudom. Nincs is nehezebb az életben, mint magunknak megbocsájtani. Ha még el is hessegetem a problémát, hogy: "hát jó, ez van, menjünk tovább" akkor is ott marad bennem egy kis feljegyzés, egy cetli: jólvan Renáta, ez volt a 254. húzásod.... Megbocsájtani nekem azt jelenti, hogy egyszer és mindenkorra.

Fogadjuk el, hogy emberek vagyunk. Egy olyan összetett, komplex, egyedi élőlények, akik (ez hülyén fog hangzani) hibázásra vannak beállítva. Nem ez a célja a létezésünknek, de mégis a részünk. Az életben minden és mindenki összetett, nem csak fekete vagy fehér. A hibáink az csak egy szín az egész palettán.

Én ma megengedem magamnak, hogy kicsit szarul legyek. Kicsit nyalogassam itthon a sebeimet, még ha én magam ejtettem a sebet, akkor is. Nem muszáj mindig jól lenni. Attól még, hogy tele van az internet emberek képeivel akik épp "nagyon jól vannak", attól még tudom, hogy függetlenül mindentől, ők is szarul vannak néha.