Amíg élek nem fogom elfelejteni a középiskolás hittan tanárom tanácsát az élethez. Azt mondta, hogyha 15-25 év múlva találkozunk vele, csak annyit mondjunk, hogy: "Tanár Úr, pisztráng lettem!" és ő büszke lesz és úgy érzi majd, hogy megéri neki tanítania és élnie.

Nem tudom, hogy azóta oda mehetett-e hozzá bárki ezzel a mondattal , de nem is érdekel. Nem az a fontos, hogy én legyek a Tanár Úr első pisztrángja, csak az, hogy Az legyek.

Piszkosul nehéz feladat pisztrángnak lenni. Viszont azt szeretném leszögezni, hogy a "pisztrángság" nem egyenlő az örök lázadással. Nem abban bújik meg a lényege, hogy szembe megy a nagy tömegű vízzel, hanem, hogy nem követi a víz sodrását csak azért mert úgy tűnik,hogy a víz van fölényben. Van bátorsága szemben úszni az árral.

Én hiszek benne, hogy minden egyes embert vezet Isten a belső hangján keresztül, vagy nevezzük azt női megérzésnek, vagy bármi másnak. Vagy sok esetben csak vezetné... de még ha nem is hagyjuk, Ő soha nem szűnik meg "ott lenni" az életünkben és várni: várni ránk és szeretni minket. Viszont én most nem Róla szeretnék beszélni, hanem az egyik életfilozófiámról. Csak azért mert mások nem úgy csinálják mint én attól még egyáltalán nincs kudarca ítélve az utam. Erre kell újra és újra és újra emlékeztetnem magam. 

Tudod mire jöttem rá a napokban? Végig nézek olyan emberek életén, akik már a javát mögöttük hagyták, vagy most járnak fél úton... Vannak olyan emberek akik mindent "előírás" szerint csináltak: szereztek egy diplomát, egy jó állást, egy jó férjet, talán még gyerekeket is ( bocsánat a nyers fogalmazásért a gyerekek semmiről sem tehetnek! ). Csak hogy közben azt az aprócska részletet nem vették figyelembe, hogy ezek csak a társadalom/környezet/szülők által jónak bélyegzett választások és döntések. Ezekkel a döntésekkel nem is tud azonosulni őszintén és szép lassan teljesen elveszti önmagát, de még a magához vezető ösvényt is. Aztán persze mindenki sajnálkozik rajta, hogy "az a rohadt alkohol, az az oka mindennek" , meg "hogy tönkre tette az életét". Pedig nem! Megismerni magunkat... szerintem az egy endless story. Mint ahogy a másokkal kiépített kapcsolatot is folyamatosan ápolni kell, úgy a magunkkal kialakítottat is ugyanúgy. Mindig szánj időt magadra! Halld meg a bensőd hangját! Ha Istenben nem is hiszel legalább azt el kell hinned, hogy van egy lelked... Ha elcsendesedsz néha akkor van esélyed rá hogy meghalld. Nekem se megy ez mindig (sőt!). A legjobb kifogásom a" most fáradt vagyok". Le van fáradva az agyam, ezért pihenésképp még beviszek csak pár száz új információt az internetről, vagy a TV-ből.

Őszinte leszek, jelenleg én se tudom meghallani "magam", mert nap, mint nap az forog a fejemben, hogy: Ő szerinte ,így kéne, de szerinte meg úgy, ők is azt mondják, de ők meg azt. Nem hallom a sok zubogó víztől a saját hangomat, a lelkem hangját. Bár lehet, hogy pillanatnyilag nem tudom, hogy mit akarok, de azt tudom, hogy mit nem. Nem akarom a sodrás vizén elevezgetni. Nem akarom a sodást követni csak azért mert a többség azt mondja, hogy az a jó nekem. Had legyek pisztráng!

Hirtelen indíttatásból, 41 nappal ezelőtt megfogadtam, hogy én facebook-böjtöt fogok tartani. Tudom, hogy az igazi böjt még csak most kezdődött el, közvetlenül az én kis magánakcióm után, de ez engem egy csöppet sem zavart. Amúgy se sikerült soha betartanom a rendes böjtöt (szégyenszemre) , mert azt tudni kell rólam, hogy imádom a húst. Bár a húsról is le tudnék mondani, ha megerőltetném magam igazán. Főleg ezután a siker élmény után. Talán jövőre.

Na de visszakanyarodva az eredeti témámhoz, semmi köze nem volt a fogalmamnak sem a nagy böjthöz, sem pedig húsvéthoz. Egyszerűen elegem lett belőle. Valahogy úgy tudnám legjobban leírni, hogy megcsömörlöttem a töménytelen reklámoktól. Biztos, hogy én is rosszul csináltam valamit, de nekem folyton tele van velük a facebookom. Gyűlölöm a reklámokat. Ez volt az egyik oka.

Másrészt rájöttem, hogy már alig szolgál számomra hasznos/érdekes információval. Az ottani információk csupán 1-5%-a érdekel engem. Nem szeretnék senkit kritizálni, hiszen én is szoktam a kutyámról, papagájomról, kajámról posztolni( Na jó, a kajámról még sose és nem is akarok, nálam a kajánál van a határvonal. Viszont itt is vannak kivételek. Vannak ismerőseim, akik nagyon guszta/szép/egészséges ételeket szoktak enni és büszkék rá, legyenek is, és rám is motiválóan hatnak. Tehát hajrá healthy food! Hajrá főzés! Hajrá sütés! Szeretek enni, nagyon nagyon!).

A lényeg a lényeg, hogy azon kaptam magam, hogy nekem ez csak egy pótcselekvés és hogy rengeteg hasznos időt szószerint ellop tőlem, vagy hogyha nem akarom menteni magam a felelősség alól, akkor azt is mondhatom, hogy rengeteg időt elpazarolok vele. Fogom az időmet, összegyűröm és kidobom a kukába.

Egyszer valahol azt hallottam, hogyha kiváncsi vagy, hogy függője vagy e egy dolognak/cselekvésnek/ételnek , akkor hagyd el 40 napig és megtudod. Ha 40 napig kibírod, akkor szabad vagy, nem vagy a rabja. Nekem szükségem volt erre a bizonyosságra, hogy nem vagyok függő és büszke vagyok magamra. Azt is bebizonyította ez a 40 nap, hogy tényleg alig van már rá szükségem, és bőven abőven elég napi egyszer ránéznem.

Az elején nagyon furcsa volt, hiányérzetem volt. Észrevettem, hogy unatkozok azokban az "üresjáratokban" ahol épp semmi dolgom és megszokásból facebookkal töltöttem ki. Aztán egy hét után már teljesen megszoktam. Annyira megszoktam, hogy meg is könnyebbültem. Rájöttem, hogy nem kell tudnom mindenről és mindenkiről a környezetemben és a világnak sem kell folyton tudnia rólam. Olyan volt ez a felismerés mint egy jobb fajta nyaralás. Nyaralás az agyamnak és nyaralás a lelkemnek. Az ember hajlamos azt hinni, hogy az élet egy folyamatos verseny, pedig nem az. Nem kell senkivel se versengenünk. Tudni kell őszintén örülni a másik sikerének és nem úgy felfogni, hogy: "basszus én mikor tudok majd oda eljutni, olyat venni mint ő" Ezt főleg emlékeztetőnek írom magamnak. Sok mindenre ráébresztett ez a 40 nap. Az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy a második évfordulónkon ne menjek fel, ne nézzem meg a fb által készített évfordulós videónkat és ne posztoljak semmit a Szerelmem falára, hogy mindenki tudtára adjam, hogy: "Helló! Még mindig együtt vagyunk és boldogabbak mint valaha!". Aztán rájöttem, hogy ez hatalmas ostobaság és igazából röhejes. Nem ez számít. Engedd el! Lehet, hogy felszabadítanak pár boldogság hormont azok a like-ok,de közük nincs a valósághoz. Olyanok mint a szappanbuborékok, vagyis kb addig tart velük a boldogság. Ezt persze szintén csak emlékeztetőnek írom.

Én mindig is abban hittem, hogy csodák bizony vannak és legtöbbször kicsi apróságokba csomagolva hevernek az út szélén. Mi pedig a legtöbbször elsietünk mellettük. A csodákról nem kapunk mobilon értesítést, vagy emailt. Magunknak kell őket felfedezni és le kell lassítanunk, hogy egyáltalán legyen lehetőségünk észrevenni a mindennapok csodáit.

Pletykáltak egy helyről, egy kis faluról, ahol az erdőben csodaszépen virágzik -ilyenkor március elején- a tőzike. Nekem ez az aranyos kis virágnév semmit nem mondott... Körülbelül úgy tudtam elképzelni, hogy lesz ott pár csokornyi virág és mi a családommal. Nem voltam túl lelkes.

Odaértünk ebbe a picike vas megyei faluba, Csáfordjánosfára. Furán és igazából kellemetlenül éreztem magam ott elsőre. Nem tudtuk, hogy merre is kéne keresni a tőzikéket, jelzést nem találtunk és egy lélek se volt az utcán. Először megnéztük a templomot és gondoltuk, hogy megkeressük magunk az erdőt. Aztán ott állt a tábla: Tőzike tanösvény. Követtük a táblát és nem hittem a szemeimnek.

Az utca telis-tele volt autókkal, az út mindkét oldalán parkoltak ameddig csak szem ellátott. Mintha csak a VOLT fesztivál bejárata felé közelednénk. Folyamatosan jöttek a kocsik, még utánunk is. Teljesen megszállták az emberek az erdőhöz vezető utcát. Én pedig egyre izgatottabb lettem... Ha ilyen sok ember ide zarándokol egy kicsi virág miatt, akkor az a kicsi virág tudhat valamit. Valami nagyon extrát. Pedig nem. Önmagában ö tényleg csak egy virág, de amikor több mint egy millió kicsi, hófehér virág illatozik az erdőben, beterítve a földet mint egy gyönyörú szőnyeg, na az már valami. Amint megláttam és megéreztem az illatát, nem volt több kérdésem. Megértettem miért van ott ilyen sok ember. Még egy büfét is kitelepítettek a helyiek -nagyon ügyesen- és volt még lovas kocsizás a kisebbeknek, meg íjászkodás. Tőzike-turizmus... Soha nem hallottam erről a helyről és arról se, hogy az az erdő Nemzeti Parknak van minősítve.

Az a látvány, olyan , hogy minden magyar embernek látnia kéne legalább egyszer... Hogyha már a miénk és nem kerül semmibe (a benzinen kívül) ... és ha kerül is, megéri. Olyan sokat költünk arra , hogy bejárjuk a világot és megismerjük a világ csodáit, pedig még fogalmunk sincs a kis hazánk kincseiről. Én felakarom fedezni őket!

A távkapcsolatról mindenkinek megvan a véleménye és a többségnek negativ. Kérdezd csak meg nyugotan a melletted ülőt, biztos, hogy valami hasonlót fog mondani: "Nekem nem menne...", vagy "Én biztos, hogy nem biznék meg a másikban." Hát igen, ez egy nehéz téma, nehéz ügy. A többség bele se vágna vagy a rossz tapasztalatai miatt, vagy egyszerűen csak bizalmatlanabb a társával szemben/ mindenkivel szemben.

Ez a fajta kapcsolat általában csak kényszer megoldásként szokott létrejönni: munka, egyetem vagy más kötelesség távol tartja az egyik felet a másiktól.

Nekem már volt "szerencsém" többféle variációt is kipróbálni. Volt, hogy én voltam az, aki a tanulmányaim miatt Pesten éltem és haza jártam a barátomhoz. Most a barátom él Svédországban a tanulmányai miatt és haza jár hozzám Pestre. Viszont a Svédország-Budapest ez már nyilván egy haladó fokozata a távkapcsolatnak, úgy is mondhatnám, hogy level 999. Lassan már profinak számitok.

A mostani páromat, Szerelmemet, Egyetlen Kincsemet (Nyugi ez lesz az utolsó!) ,Életem Értelmét 2015 jan.30-án ismertem meg Budapesten. Most kapaszkodj meg... Tinderen. Bizony, bizony, tinderen ismerkedtünk meg és szerelem volt első látásra, vagy inkább érintésre, de erre majd máskor visszatérek. Tényleg az első pillanattól egymásba szerettünk. Szerintem giuness könyvekbe illő első randink volt, több mint 24 órán át tartott. Persze nem ültünk ott sem a Star Buck's-ban sem a sörözőben zárás után. Aznap este Nála aludtunk és másnap meghivtam magamhoz ebédre és utána még kirándulni is elmentünk a Normafára. A másnapján csak azért váltunk el mert programja volt már estére. Lehetett volna 48 órás is... Durva, nem? Na szóval minden szép volt és rózsaszin, minden tökéletes volt. Aztán valamikor márciusban, nagy rákészülés után közölte velem, hogy felvették Götteborgba, egyetemre. Nem is tudtam mit mondani rá először,de rögtön az volt az első gondolatom, hogy túl szép volt, hogy igaz legyen.

Még csak másfél hónaposak voltunk és meg kellett hoznunk egy óriási döntést a kapcsolatunkról: ki fogjuk birni a távkapcsolatot? Igen / Nem. Ezt persze nem tudhattuk akkor még. Azt viszont igen, hogy mit érzünk a másik iránt. Mi belekapaszkodtunk ebbe az érzésbe és biztunk benne, hogy nem csap be. Most már azt hiszem nyugodt szivvel kijelenthetem, hogy nem csapott be a szivünk. 7 hónapig együtt éltünk. Ingáztunk a Pöttyös utcai albérletem és Újpest között. Aztán 2015 szeptemberében kiköltözött. Egész nyáron együtt voltunk sűlve-főve, szóval nem volt egyszerű elbúcsúzni. Én el is "menekültem" egy családi nyaralásba, rögtön az első héten. Előre elterveztük igy, hogy könnyebb legyen nekem. Persze nem miattam ment pont akkor nyaralni a család, ez csupán egy szerencsés összeesés volt.

Aztán elkezdődtek a szürke hétköznapok. Sose volt egyszerű, de mindig próbáltuk és azóta is próbáljuk a maximumot kihozni mindenből, minden napból, minden hónapból. Amikor csak tudunk utazunk. Gyakrabban szokott Ő hazajönni, mert itthon kettesben tudunk lenni és a programok skálája is sokkal-sokkal szinesebb. Én eddig kétszer repültem ki: 2016 januárjában és novemberében. A nyarakon persze itthon volt végig, tehát lehet mondani, hogy igy könnyű... De szerintem csak igy lehet birni. Mármint, hogy egyrészt az ember mindig tudja, hogy mikor látja a párját legközelebb, illetve azt is tudja, hogy meddig tart ez az állapot. Legyen kitűzve (esetünkben) 2 év, vagy 3-4-5 év. Mondjuk nekem ezek már túl hosszúnak tűnő marathoni távlatok,de ha megegyeznek, hogy addig és csakis addig fog tartani és abban is, hogy mindkét fél mindent megtesz annak érdekében, hogy időszakosan találkozzanak, akkor működhet. Nagyon fontos, hogy ez a határ nem tolódhat el. Ez olyan mintha egy hosszútáv futónak a távja végén azt mondanák, hogy fusson még csak 1 kilométert. Egy kilométer az szinte semmi, főleg egy profi futónak. Viszont az a futó előre bemérte és betáplálta az agyába a távolságot és ahhoz képest osztotta be az erejét. Én biztos vagyok benne, hogy nem lenne képes arra az egy kilométerre, mert nem készült rá és addigra az összes energiáját, erejét felélte. Én valahogy igy látom a távkapcsolatot is, mint egy marathont. Mindegy meddig fog tartani, de addig tartson és ne tovább. Illetve fontos, hogy együtt fussátok le azt a marathont. Ha csak te egyedül futsz, az nem fog működni.

 Nekünk 2 év a táv és most már csak egy tavasz van hátra, azaz 3 hónap (89 nap). Nagy erőkkel tervezzük az összeköltözést. Nem könnyű dönteni egy svéd-magyar mérlegnél... de erről majd egy másik cikkemben mesélek. A lényeg , hogy szóba került természetesen az is ,hogy folytatjuk nyártól a távkapcsolatot... Hála Istennek ezt az opciót Ő is és én is azonnal elvetettük. 2 évet vállaltunk, nem birnánk 1évvel (km-rel) se többet.