Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban... na szóval 2015-ben indítottam egy applikáción keresztül, visszaszámláló programot. Megmondom őszintén, hogy már nem vagyok benne teljesen biztos, hogy akkor, még a távkapcsolatunk elején elindítottam-e vagy csak 16' őszén például, fogalmam sincs. Mondjuk azt, hogy az elején és akkor kerek lesz a történet.

Az biztos, hogy akkor még sok száz napot írt a számláló és én azt a nevet adtam ennek az eseménynek, hogy: The End. Mellette indítottam mindig több számlálót is: hogy mikor látjuk egymást legközelebb, mennyi van karácsonyig, mióta vagyunk együtt stb. 

A napok, a hetek hadserege most már a mi oldalunkon áll. Nem volt könnyű. Hiába beszélek egyébként múlt időben erről, mert egyrészt még csak most jön a véghajrá, másrészt még egyáltalán nem fogtam fel, hogy karnyújtásnyira van tőlem, amire 2 éve vágyok és ami után kettő hosszú éve epekedek. Ez olyan, mint amikor kinézel valamit magadnak, legyen az egy utazás, egy kocsi, vagy akármi, de gyűjtögetned kell még rá. A gyűjtögetés ideje alatt milliószor elképzeled, hogy így fog kinézni és olyan érzés lesz és jaj, de boldog leszel majd akkor... Aztán egyszer csak megvirrad az a reggel, amikor eljön a Te időd, valósággá válik az álmodozásaid tárgya. Nem olyan, mint amilyennek elképzelted, de sokkal jobb.

Ha az ember egy tárgynak a megszerzéséhez köti a boldogságát, akkor csalódni fog nagyot, vagy pedig a csalódás elkerülése végett, gyorsan kitalál egy "új célpontot", egy új megszerezni való tárgyat és mehet is a gyűjtögetés. Ha emberektől tesszük függővé a boldogságunk, az már egy fokkal jobb, csak kérdés, hogy az illető vállal-e érte felelősséget? Senkinek nem kell a másik boldogságáért. Az más dolog, hogy akarva, vagy akaratlanul boldoggá teszünk embereket. Valahol szerintem csak ezért érdemes élni. Viszont a saját boldogságomért csak és kizárólag ÉN vagyok a felelős. Nem akarok abban a hitben élni, hogy ha a Szerelmem végre haza költözik és végre valahára elkezdhetjük a közös életünket, akkor majd minden megváltozik és onnantól felhőkön fogok közlekedni és semmi gondom nem lesz, mert majd Arnold mindent megold helyettem. Nem. Jobb lesz és valóban megszűnnek majd bizonyos problémáim, például végre tudok venni egy rekesz vizet, mert az én Lovagom majd remélem segít hazavinni (Nem, nem azért szeretnék Vele élni, hogy legyen egy házi szolgám.). Meg persze lesz, aki hazavár és ez a legjobban szívet melengető gondolat, amit csak eltudok képzelni.

Lesznek nagyon jó dolgok és lesznek új "miért hagyod szanaszét a koszos zoknikat" típusú és "miért nem tudsz soha sehova elkészülni időben" típusú, régi/új problémák. A jó az az, hogy tudom már, hogy mire számíthatok mert nyarakon rengeteget voltunk együtt. Én inkább az érzésre vagyok kíváncsi. Milyen lesz úgy hazaérni este 10-kor a munkából, hogy van, aki vár... Milyen érzés lesz úgy tervezni a hétvégékkel, hogy az összes hétvége a miénk és mindenre van időnk? Akkor megyünk és oda amikor csak kedvünk szottyan (hétvégén). Veszekszünk az ünnepeken: nálatok vagy nálunk. Aztán majd, ha egyszer megtanulok főzni, akkor már magabiztosan mondom, hogy most maradjunk csak kettesben karácsonykor és csinálok kacsát. Ami a legnagyobb hiányom a kapcsolatunkban, az az ősz és a tél. Még sose töltöttük együtt őket, pedig ezeket a legnehezebb egyedül tölteni. Én nem is nyarat akarok most együtt, hanem esős, hideg, ne menjünk sehova őszt...

18 nap...