Ezt a kérdést magamnak fel sem kell tennem, mert nagyon jól tudom a választ: Nem. Hiába múltam el 18 éves (már évekkel ezelőtt, sajnos). Hiába költöztem el otthonról, hiába dolgozok már, hiába mosok, főzök, takarítok magamra, magam után, akkor sem érzem még felnőttnek magam.

Mitől függ ez? Melyik lesz az a pillanat, amikor már teljesen felnőttnek fogom érezni magam? Amikor kezembe veszem a saját gyermekemet? Az sincs már beláthatatlanul messze...

Szerintem ez egy nagyon nagyon hosszú folyamat. Mondjak még ilyen és ehhez hasonló bölcs megállapításokat? Mondok. Szerintem a felnőtté válás olyan, mintha egy hegyre másznánk felfelé... Gyerekkorunkban még semmit se látunk át az életből, mindig épp, hogy csak az orrunkig látunk, vagy még addig se. A szüleink terelgetnek, jó esetben, meg a tanárok, hogy másszál csak másszál, de fogalmunk sincs, hogy miért is kell mászni. Aztán ahogy egyre feljebb jutunk, akkor látunk egyre több mindent a magasból. Visszafelé is tekintünk, minél magasabbra érük, annál többször. Sokszor azon merengünk, hogy nem is erre kellett volna jönni, de aztán felérünk a saját magaslatunkra és megértjük, hogy de igen, pontosan erre kellett jönnünk. Nem erre akartam kilyukadni, hanem hogy szerintem csak az idő és az azzal egyenes arányban növekvő élettapasztalat tesz minket felnőtté.

A felnőtt nem egyenlő a megkeseredett, vagy a mogorva szavakkal, vagy ezeknek bármely szinonimájával. Azért hangsúlyozom ezt így ki, mert gyakrabban társítjuk hozzá ezt a pejoratív jelentését. Attól, hogy valaki érett és felelősségteljes és megbízható, attól még megőrizhette a szívében a gyermeki énjét. Én meg akarom, amíg csak élek.

Most egy iskolában dolgozok, mint gyermekfelügyelő. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljutok az életemben a "Renáta néni / Reni néni " állomáshoz. Nagyon ijesztő volt elsőre, de most már teljesen hozzá szoktam. Viszont ez döbbentett rá arra, hogy lehet, hogy hosszú és lassú folyamat a felnőtté válás, az viszont biztos, hogy visszafordíthatatlan. Ez sem hordoz önmagában negatív tartalmat. Egyszerűen csak meg kell barátkozni a tényekkel, el kell fogadnunk.

Érdekel engem a folyamat... Hiába mondom mindenkinek azt, hogy én semmit se változtam, mert, ha megnézem azt a gyereket, aki voltam, meg azt a problémás tinédzsert, aki aztán lettem, rengeteget változtam. Benőtt a fejem lágya, mindenféle szempontból. Abban viszont biztos vagyok, hogy ezután is még rengeteget fog alakítani rajtam az élet.