Tudom, hogy gyakorlatban nem lehet különválasztani a kettőt, de én most mégis ezt fogom tenni. Szerintem az ember külsője is hozzátartozik egy csomaghoz, amit a születéskor kapunk és amibe az égvilágon semmi beleszólásunk nincs. A csomag legfontosabb eleme a családunk, és minden, ami a családunkkal együtt jár: szülőhaza, anyanyelv, otthon, családfa, genetika stb.

Az emberek többségének determinálja a sorsát a családja és a környezete már a születésének a pillanatában. Lehet ez pozitív és negatív egyaránt. Van, aki előnyökkel indul és van, aki hátrányokkal. Sajnos ez már csak ilyen. Viszont voltak vannak és lesznek is kivételek, akik kitörnek adott esetben a rossz/szegény/kártékony vagy éppen arisztokratikus és elnyomó környezetükből és a saját útjukat járják. Tehát vannak rá példák és rengeteg példa van rá, hogy nem ez a csomag határoz meg téged, amit a születésedkor kapsz. Sokkal inkább az, hogy miket csinálsz felnőttként és hogy milyen felnőtté válsz. Szerintem a tettek mutatják meg legjobban egy ember milyenségét.

Én nem panaszkodhatok mert minden szempontból tökéletes családot kaptam Istentől. Soha nem szenvedtem hiányt semmiben. Viszont most nagyon elkanyarodtam, mert nem a családomról szeretnék most írni. Ahogy a családunk determinálja a sorunk, úgy a velünk született kinézetünk is. Akarva akaratlanul első ránézésre ítéljük meg embertársainkat. Vannak szakmák, amikhez például elengedhetetlen a külcsín és itt nem csak a divat szakmára gondolok. Más kérdés az is, hogy ki mennyit hoz ki magából. Ápolja e a testét, tisztálkodik és mozog-e rendszeresen, illetve odafigyel-e arra, hogy mit és mennyit eszik? Ezek mind nagyon sokat számítanak, nem csak a kinézetünkhöz, az egészségünkhöz, hanem a közérzetünkhöz is. Anyukám mindig azt mondja, hogy bárki lehet szép, hogyha veszi a fáradtságot, hogy kihozza a maximumot magából. Én is ezt vallom.

Most már szépnek tartom magam, de nem volt ez mindig így... Nyúlánk és nagyon vékony gyerek voltam mindig is. Egy nyár alatt átkerültem a torna sor végéről az elejére. Csontsovány voltam és imádtam mozogni, tornázni, táncra járni...tehát az is maradtam. Persze tizenéves koromig ez nem zavart. Emlékszem -sose fogom elfelejteni-, hogy 7./8.-os lehettem, amikor a májusi jó időben egy dombon sütkéreztünk pár évfolyamtársammal, meg egy idősebb lánnyal. Az idősebb lány ránézett a lábamra és elszörnyedve kérdezte tőlem: "Te még nem borotválod a lábadat?!". Én azt se tudtam szégyenemben, hogy fiú vagyok -e vagy lány... Szerintem nincs nehezebb váltás, mint gyerekből tinédzserré válni. Gondolom senkinek sem kell bemutatnom ezt a korszakot. Aztán jött a gimnázium - a 14-18 éves kor- amikor hirtelen első helyre ugrott a fontossági listámon, hogy mi van rajtam, milyen a táskám (akkor már ciki volt az iskolatáska), kivel vagyok jóban és persze hányan like-olnak. Akkor kezdtem el nem szeretni a külsőm. Illetve körülbelül a láb borotválós esettől kezdve. Folyamatosan másokhoz mértem magam és folyamatosan csak a hiányosságaimat láttam. Illetve a tárgyaimon keresztül határoztam meg magam. Sokat ártottam magamnak. Utáltam magam és azt hittem, hogyha mások szeretnek, azzal be tudom tölteni magamban az űrt... Pedig nem.

Most itt vagyok 23 évesen. Megtanultam szeretni magam. Bár nálunk nőknél attól tartok, hogy ez egy szinte örök tanfolyam. Mindig is lesz olyan testrészünk, amivel nem vagyunk megelégedve. Ahogy akkor azt kellett volna elfogadnom, hogy nagyon vékony vagyok, most azt hogyha nem figyelek oda már gyorsan felszöknek a kilók és persze az összes a combomra és a popsimra. Most viszont már nem csak a gyengéimet látom, hanem az erősségeimet is. A nagy füleimre és orromra, illetve a hegyes államra megtanultam úgy tekinteni, mint örökségre. Tudni kell őszintén szeretni magunk. Ez a fajta szeretet nem kritizál, hanem elfogad.