Annyi mindenről írnék, de amikor leülök, hogy na most akkor egy témát fejtsünk ki szép hosszú és átlátható ívben, akkor csak össze-vissza kavargó gondolatokat találok a fejemben. Ezúttal direkt nem is adok címet az írásomnak, hogy ezzel se határoljam, korlátozzam be magam. Sok téma érdekel és sok téma zavar... Érted, hogy mire gondolok?

Például zavar engem az országunkra és a magyarokra, oly nagyon jellemző pesszimizmus, ízlés szerinti önsajnálattal fűszerezve. Félre értés ne essék, nekem nem a kritizálás a célom, sem pedig az, hogy: "Na majd én megmondom, hogy kéne csinálni". Pedig mi magyarok ebben is világelsők vagyunk. Nekünk soha nem jó semmi és mi mindig MINDENBE belekötünk, és az esetek 99%- ban a saját csapatunkba kötünk bele, a saját tulajdon lábunkba harapunk bele. Az elmondottaknak hátat fordítva, én nagyon szeretem a hazámat és néha tudom tiszta szívből szeretni a magyarokat is. Olyan ez az életemben, mint egy szülő-gyerek kapcsolat: látom a hibáit, sokszor az agyamra megy, de az enyém, mellé rendelt a sors valamilyen okból és amíg csak dobog a szívem hozzá fogok tartozni egész életemben. Mi sem írhatná le jobban a magyar valóságot, mint a zseniális A tanú c. filmben elhangzott, szállóigévé vált mondat: "Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk". Az önkritikánkkal sose volt gond, legalább.

Viszont az egy dolog, hogy a mostani nyugdíjas korosztálytól (Minden tiszteletem az övék!) nem hallunk mást csak a panaszt, meg a betegségeik részletes leírását. Hozzá kell tennem, hogy nagyon sok mindent megéltek és egy teljesen más világban nőttek fel. Ne is próbáljuk összehasonlítani a magyar nyugdíjasokat a nyugati kortársaikkal, még a szomszéd osztrákokkal se. Viszont az már egy teljesen más dolog, hogy az én korosztályom egy részén, és bár abba kevésbé látok bele, de még a szüleim korosztályának egy részén is azt látom, hogy teljesen magába fordult.

Ez a kategória már túl van a folyamatos panaszkodás szakaszon, vagy teljesen át is ugrotta azt a részt. Ez a pesszimizmus legsötétebb bugyra. Itt jönnek ilyen "finomságok" mint a jó öreg alkoholizmus és a depresszió. Az utóbbival szeretnék alaposabban foglalkozni, mert én úgy látom, hogy ez nálunk népbetegség (nem mintha az alkoholizmus nem lenne az). Nehéz ezzel a témával átfogóan foglalkozni, mert millió meg egy fajtája, formája van meg úgy egyébként nem is értek hozzá szakszerűen. Én csak azt látom, hogy mi magyarok még mindig nem vagyunk hajlandók beismerni és felvállalni, hogy a lelkünk ugyanúgy megbetegedhet és ugyanannyira , ha nem jobban, ápolásra és karbantartásra szorul, mint a testünk. Én ezt nem értem, hogy hol akad el a történet, hogy hol van a zárlat a rendszerben... Nem is feltétlenül arra gondolok, hogy miért ciki pszichológushoz járni. Manapság az ember már otthon is tudja magát "gyógyítani", bár sok esetben szükség lenne szakmai segítségre, mert ahogy egy komolyabb testi megbetegedést sem tudunk egyedül, otthon, internetes "okosságokkal" meggyógyítani, úgy a lelkünket sem. Viszont, ha valaki addig sem jut el, hogy beismerje önmagának, hogy gond van, akkor sajnos hamvába holt addig a gyógyulásának az összes esélye.

Hogy kikre gondolok én? Konkrétan olyan emberekre, akik fizikailag teljesen egészségesek, mindenük megvan (értsd: van hol lakniuk, van munkájuk, meg tudnak venni, vagy megtudnának venni maguknak mindent, amit csak kigondolnak) és mégsem boldogok, sőt kifejezetten boldogtalanok. Tudnék mondani rengeteg féle példát, hogy az embereknek, hogy tud összezuhanni az életük, ha nem megfelelő alapokra építették azt, de itt most nem erről van szó. Engem pont azok az emberek érdekelnek a legjobban, akiknek nincs kézzel fogható okuk a boldogtalanságra, vagy ha mégis van, akkor az nyilvánvalóan mondva csinált. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy sose láthatunk bele egy másik ember életébe, a lelkébe meg még kevésbé. Ha akad olyan ember az életedbe, aki állandó kulcsot ad neked a lelkébe, az a ritka kivétel. Azt becsüld meg egy életen át és sose használd ki a saját hasznodra ezt a helyzetet. Visszatérve engem tényleg őszintén nyomaszt az ilyen emberek sorsa, fáj értük a szivem.

Egy dolog, ha nem találtad meg még a párodat, én tudom, hogy egyedül minden nehezebb, de emiatt korlátozni a saját életedet az már bűn. Igenis mindenki találhat az érdeklődésének megfelelő közösséget. Erre millió példát tudnék mondani. Hogyha csak otthon ülsz és nagy magányodban csak nyalogatod a sebeidet, hogy jajj de csúnya rossz az élet, akkor azt kell, hogy mondjam: TÉVEDSZ! Kapaszkodj meg, azt is kell mondjam, hogy te ezt nagyon jól tudod belül, csak egyszerűen kényelmesebb a komfort zónádban ücsörögni, mint változtatni. Lehet, hogy úgy érzed minden és mindenki csak ártani akar neked, de egy biztos, Te saját magadat legalább annyira szeresd, hogy ne akarj magadnak. Legyél a saját magad legjobb barátja és mindig, minden helyzetben legyél őszinte magaddal. Ez a legjobb, amit önmagadért tehetsz. Nem baj, ha nem sikerül minden. Sőt elárulom semmi se pont úgy fog történni az életben, ahogy eltervezed. Ez már csak ilyen. Viszont kell tervezni és folyamatosan kell tervezni, mert az visz előre, abba tudsz belekapaszkodni, hogyha mindig van, amit várhatsz. Minden egy elhatározással kezdődik, ha már az megszületett benned, akkor már elindultál és a legnehezebb lépést tetted meg. Mindig az első lépés a legnehezebb. Nem baj, ha nem tudsz kitartani az elhatározásod mellett folyamatosan, de ragaszkodj hozzá, mint egy irányjelzékhez. Én például abbahagytam az összes eddig elkezdett 30 vagy több napos edzéstervemet, de nem adtam fel azt az elhatározásomat, hogy rendszeresen mozogni akarok és megragadok minden lehetőséget a sportolásra, mozgásra. Utoljára kedden voltam úszni, most csütörtök van, azóta semmit nem csináltam, de mégse bántom, nem ostorozom magamat. Ez nagyon fontos azt hiszem. Fontosak az elvárások, de ha túl magasra emeled őket, abból csak folyamatos sérülések lesznek. Nem azt mondom, hogy fogadd el, hogy gyenge és rossz vagy, csak azt, hogy legyél a magad barátja, legyél magadhoz nagyvonalú... és megbocsájtó. Nagyon fontos! Mindenki hibázik, így vagyunk össze rakva. Ez van. Fogadd ezt el és azt is, hogy a jövőben is fogsz hibázni. Ne hagyd, hogy mások mondják meg, hogy milyen vagy. Az emberi lényekben az a legzseniálisabb dolog, hogy nincs két ugyanolyan, ezért rajtad kívül senki, de senki nem tudja, hogy milyen is vagy te. Még a szüleinknek is csak a tapasztalataik adnak rólunk egy körvonalat, vagy azt is mondhatnám, hogy egy fekete-fehér lenyomatot. Ez pontosan megmutatja, hogy általában, hogy reagálunk dolgokra és általában mit választunk, mit szeretünk és mit nem. Viszont az emberi lélek egy végtelen színpaletta. Egy élet sem elég arra, hogy felfedezd az összes színét. Ne legyél rest megismerni a színeidet!

Most ennyire volt időm. Talán majd folytatom még ezt, vagy talán nem. Fejeket fel és keep going!