Hirtelen indíttatásból, 41 nappal ezelőtt megfogadtam, hogy én facebook-böjtöt fogok tartani. Tudom, hogy az igazi böjt még csak most kezdődött el, közvetlenül az én kis magánakcióm után, de ez engem egy csöppet sem zavart. Amúgy se sikerült soha betartanom a rendes böjtöt (szégyenszemre) , mert azt tudni kell rólam, hogy imádom a húst. Bár a húsról is le tudnék mondani, ha megerőltetném magam igazán. Főleg ezután a siker élmény után. Talán jövőre.

Na de visszakanyarodva az eredeti témámhoz, semmi köze nem volt a fogalmamnak sem a nagy böjthöz, sem pedig húsvéthoz. Egyszerűen elegem lett belőle. Valahogy úgy tudnám legjobban leírni, hogy megcsömörlöttem a töménytelen reklámoktól. Biztos, hogy én is rosszul csináltam valamit, de nekem folyton tele van velük a facebookom. Gyűlölöm a reklámokat. Ez volt az egyik oka.

Másrészt rájöttem, hogy már alig szolgál számomra hasznos/érdekes információval. Az ottani információk csupán 1-5%-a érdekel engem. Nem szeretnék senkit kritizálni, hiszen én is szoktam a kutyámról, papagájomról, kajámról posztolni( Na jó, a kajámról még sose és nem is akarok, nálam a kajánál van a határvonal. Viszont itt is vannak kivételek. Vannak ismerőseim, akik nagyon guszta/szép/egészséges ételeket szoktak enni és büszkék rá, legyenek is, és rám is motiválóan hatnak. Tehát hajrá healthy food! Hajrá főzés! Hajrá sütés! Szeretek enni, nagyon nagyon!).

A lényeg a lényeg, hogy azon kaptam magam, hogy nekem ez csak egy pótcselekvés és hogy rengeteg hasznos időt szószerint ellop tőlem, vagy hogyha nem akarom menteni magam a felelősség alól, akkor azt is mondhatom, hogy rengeteg időt elpazarolok vele. Fogom az időmet, összegyűröm és kidobom a kukába.

Egyszer valahol azt hallottam, hogyha kiváncsi vagy, hogy függője vagy e egy dolognak/cselekvésnek/ételnek , akkor hagyd el 40 napig és megtudod. Ha 40 napig kibírod, akkor szabad vagy, nem vagy a rabja. Nekem szükségem volt erre a bizonyosságra, hogy nem vagyok függő és büszke vagyok magamra. Azt is bebizonyította ez a 40 nap, hogy tényleg alig van már rá szükségem, és bőven abőven elég napi egyszer ránéznem.

Az elején nagyon furcsa volt, hiányérzetem volt. Észrevettem, hogy unatkozok azokban az "üresjáratokban" ahol épp semmi dolgom és megszokásból facebookkal töltöttem ki. Aztán egy hét után már teljesen megszoktam. Annyira megszoktam, hogy meg is könnyebbültem. Rájöttem, hogy nem kell tudnom mindenről és mindenkiről a környezetemben és a világnak sem kell folyton tudnia rólam. Olyan volt ez a felismerés mint egy jobb fajta nyaralás. Nyaralás az agyamnak és nyaralás a lelkemnek. Az ember hajlamos azt hinni, hogy az élet egy folyamatos verseny, pedig nem az. Nem kell senkivel se versengenünk. Tudni kell őszintén örülni a másik sikerének és nem úgy felfogni, hogy: "basszus én mikor tudok majd oda eljutni, olyat venni mint ő" Ezt főleg emlékeztetőnek írom magamnak. Sok mindenre ráébresztett ez a 40 nap. Az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogy a második évfordulónkon ne menjek fel, ne nézzem meg a fb által készített évfordulós videónkat és ne posztoljak semmit a Szerelmem falára, hogy mindenki tudtára adjam, hogy: "Helló! Még mindig együtt vagyunk és boldogabbak mint valaha!". Aztán rájöttem, hogy ez hatalmas ostobaság és igazából röhejes. Nem ez számít. Engedd el! Lehet, hogy felszabadítanak pár boldogság hormont azok a like-ok,de közük nincs a valósághoz. Olyanok mint a szappanbuborékok, vagyis kb addig tart velük a boldogság. Ezt persze szintén csak emlékeztetőnek írom.